Az eljövendő generációkra is gondoló szakemberek, elemzők, közgazdászok, környezetvédelmi mérnökök, jövőkutató "megszállottak" nem kis erőfeszítésébe kerül az általános gazdasági és környezeti betegségek kórképének felállítása.
De még nagyobb gond a diagnózist követő hatékony terápia, az emberiség problémáira nem egyszerű megfelelő válaszokat találni. Esetenként, ha meg is találjuk azokat, a gyakorlati alkalmazás okoz további nehézségeket.
Mindenki tudja, nem elég a betegség gyógyítására a tüneti kezelés, igazi áttörést az jelentene, ha a társadalom a jelenség gyökereit vizsgálná. Enélkül állandóan egyre több részproblémát termel, melynek kezelésére mind több energiát és pénzt pazarolnak a költségvetésből. A betegségek tüneti kezelése helyett a problémákat kellene megelőzni. Miért nem érvényesül ez a módszer manapság? Mert a gyökerekig visszanyúló terápia nagyon sok időt vesz igénybe. A másik fontos kérdés pedig, hogy egyáltalán akarjuk-e a megoldást?
A magyarországi Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanácsa kutatócsoportjának Jövőkereső jelentésében a következőket olvashatjuk: Ha (...) megelőznénk a problémát, azzal kizárnánk a társadalmi munkamegosztásból azokat, akik eltakarítják, feldolgozzák, lerakják a hulladékot, vagyis magával a problémával foglalkoznak. Márpedig egy növekedésre kihegyezett világban ez nem lenne kívánatos, és a foglalkoztatásnak sem kedvezne. Ezért sajátos módon a problémagyártás a növekedésnek kedvez: a társadalomnak van, mivel foglalkoznia, a gazdaságnak van, miből növekednie. Ennek a láncolatnak az az egyetlen hibája, hogy a problémagyártásnak és -megoldásnak olyan nagyok a környezeti terhei — és éppen ezért a közvetetten társadalmi költségei is —, hogy előbb-utóbb elviselhetetlen szintre érnek. A környezeti terhek akkor válnak elviselhetetlenné, amikor meghaladják a környezeti rendszerek eltartóképességét. Ettől fogva a problémákat már nem csak mi, emberek, de a változó környezet is gyártja számunkra. A problémaképződés sebessége egy ponton meghaladja a probléma kezeléséhez szükséges kapacitásokat, és a jól működő növekedési logika összeomlásba torkollik.
A jelentés a továbbiakban megállapítja, hogy a társadalom nem lép fel, nincs politikai akarat, sem kormányzati cselekvés a fenntarthatóság érdekében. Ezt tetézi, hogy a döntéshozók és a végrehajtók fogalma a fenntarthatóságról többnyire csak a fenntartható gazdasági növekedésre korlátozódik.
A közép-kelet-európai államok majd mindenikére érvényes a jelentés azon megállapítása is, miszerint a társadalmi szervezetek közül sajnálatos módon szinte csak a környezetvédők foglalkoznak fenntarthatósági kérdésekkel. A tevékenységet tekintve a legtöbben a környezeti nevelésre, szemléletformálásra fűzik fel a fenntarthatóság kérdését, úgy vélvén, hogy itt kell, itt lehet kezdeni a társadalom megváltoztatását. Többen az alternatív életvitelben, technológiákban látják az előrelépés lehetőségét. Ők azok, akik ökofalvakba és különböző alternatív programokba menekülnek, s többnyire romantikus, fenntartható életszigeteket képzelnek el a nem fenntartható világban. A valóságban ezek a programok kénytelenek megalkudni a nem fenntartható megoldásokkal, hiszen a külvilágtól nem lehet elszigetelődni.
Látható, hogy a fenntarthatóság felé törekvő erőfeszítések még nem érték el azt a határt, ahol képesek a hatásgyakorlásra, s kivezetni a közembert a nem fenntartható társadalomból. Azt is láthatjuk azonban, hogy azok az eszközök, amelyek alkalmasak lennének e küldetésnek a véghezvitelére, egyelőre nem állnak készen. Mindennek tetejében a társadalom nincs tudatában annak, hogy szüksége van a fenntarthatóságra.
Joggal kérdezhetjük mindannyian: kiszabadítható-e az emberiség a lassú elmúlásra ítélt, környezeti szempontok szerint nem fenntartható társadalmakból, és léteznek-e elfogadható forgatókönyvek, melyek alapvetően meghatározzák a globális környezet kedvező változásait, melyek alapján előrelátható a világszintű jólét diadala?
(folytatjuk)
