Fazakas Rozália kálváriás élete
Hónapokkal ezelőtt szerkesztőségi megbeszélésen latolgattuk, hogy fel kellene újítanunk egy évtizedekkel ezelőtti sikeres reptetésű riportsorozatot, a Régi, jó iskolamesterek címűt. Három évtized múltán egy újabb pedagógus generáció érett és csúszott bele a ,,régi, jó..." jelzővel illethető életkorba, amelynek az élettel való folytonos viaskodását a lapok és a könyvek örökíthetnék meg.
Azért is, mert a rohanva változó és az embereket szétszóró mai világban a családi keret a tapasztalatok és tanulságok feljegyzésére, ezek megőrzésére és továbbadására alkalmatlan. Mikor viszont a témát alaposabban körbejártuk, rájöttünk, hogy a Régi, jó iskolamesterek felcím egy másik, a mostani nyugdíjas korúakat megelőző generáció számára foglalt, az iskolamester fogalma azt a tanítótípust társítja, amikor az egy személyben az iskola mindenese volt, egy osztályba több iskolai évjáratot is befogó rendszerben tanított, s emellett a faluban mindenféle más közösségi, egyházi szerepet is vállalt. A régi jó iskolamesterek ideje az 1948-as tanügyi átszervezés, a reformnak nevezett iskolaállamosítás s az ezzel járó osztályharcos kirekesztések után lejárt, csak néhány pedagógus maradhatott relikviaként a pályán. A hétosztályos oktatás általánosításának esztendeiben a tanítók és tanárok ezreire volt szükség. Az 50-es és a 70-es évek a tanügyiek számára is a túlélés évei voltak, a pedagógusok sokasága a ,,remény a reménytelenség" jegyében élt, s a nagy többség nem hitt ugyan a rendszerváltoztatás lehetőségében, de az ösztönösség és a tudatosság valamiféle vegyülékéből kialakult az a túlélés technikáira alapozott magatartásforma, amely a régi jó iskolamesterek példájából is merítő tanügyieket képessé tette emberi és erkölcsi tartásuk megőrzésére. Már aki képes és alkalmas volt erre, mert bőven termelt erkölcsi selejtet is ez a kor.
Ilyen előzmények után született meg az új sorozatcím: A túlélés esztendei. Ennek első darabját a dálnoki Miklós Mária tanítónőről írtam Csendes életet éltünk címmel. És most Oltszemen, Gyárfás István egykori sepsikőröspataki polgármester portáján a szomszédasszony, Fazakasné Czintos Rozália személyében ráakadok ,,a túlélés esztendeinek" egyik olyan alanyára, akinek sorsa, környezetének élete sűrítményként tárja elénk a korszak embereinek vergődését s egyszersmind a legfontosabb emberi értékek megőrzését és generációs átszármaztatását. Ha szolgát tart, akkor kulák... Rózsika néni hajlott hátú, de amint beszélgetésünkből kiderül, a szó jelképes értelmében egyenes gerincű, idős asszony. Az oltszemi Gyárfás-portán folyó beszélgetésünkbe úgy cseppent bele, hogy a ház asszonya, Gyárfás Jutka átszólt a szomszédba, hogy Rózsika néni hozná át azt a fénymásolt fejezetet a Gazda József könyvéből, amelyben nagyapjáról, Fazakas Béla tanítóról annak idején egy beszélgetést lejegyzett. Rózsika néni áthozta a kért papírokat, s ennek kapcsán indult beszélgetésünk. A tanítóképzőt Székelyudvarhelyen végezte, és mikor az életpálya további alakulásáról kérdezem, minden teketóriázás nélkül rávágja: — Engem annak idején fenékbe rúgtak. A származásunk nem tetszett. Kulákok voltak édesapámék. Ki volt írva a kapura: Itt kulák lakik, ne higgy neki! Olyan idő volt ez, amikor Gidófalváról elvitték rokonunkat, Fazakas Gergelyt. Ő ott halt meg a Duna-csatornánál. Tíz hektár és valami földünk volt. Ez elég volt a kuláksághoz. Tudniillik bátyám odamaradt a világháborúban. Nem volt, aki itthon dolgozzék. Édesapám fogságban volt Oroszországban. Édesanyámnak szolgát kellett tartania, mert egyedül nem vihette a gazdaságot, s ezért azt mondták: ha szolgája van, akkor kulák. Annak tették. Én pedig iskolában voltam Udvarhelyen, a képzőben. ’49-ben végeztem. Engem ’50-ben raktak ki. Másfél tanévet tanítottam. S amikor (Mikó-)Újfaluban volt a zendülés, akkor ott verifikáltak, s ott raktak ki a tanügyből. Tulajdonképpen ’51 január 1-gyel. Szülési szabadságon voltam. Az uramat hamarabb kitették. Papír szerint két hónappal. Ez volt a mi kálváriánk. — Valaki azt mondta, hogy Rózsika néni igen sokat tud. — Az erdővel kapcsolatosan mondták, hogy nekem azért jutott annyi erdőrész, mert az embereket én irányítottam, kinek ki az utódja, a leszármazottja. Mondom, ezért nem adtak pluszban erdőt. 23 hektárra emelkedett, amit visszaadtak. Nekem megvannak az eredeti papírok, amikor még közbirtokosság szerint osztották a fát. Ott minden erdőrész fel van tüntetve. Az én apámnak mindenhol egy része volt. Se több, se kevesebb. — Összesen mennyi ideig tanított? — Másfél évet. Cakk-pakk. Egy évet Angyaloson, s akkor szeptembertől karácsonyig tanítottam Újfaluban. — Nem is próbálkozott azután, hogy visszavegyék a tanügybe? — Dehogynem! Az uram nem, de én még Bukarestig is bejártam. Ő azt mondta: Rózsika, kitettek-e? Én, ha a két karommal keresem a kenyerem, én többet nem fogok nekik könyörögni, hogy engem visszavegyenek. Ő soha nem mozdult. Én Bukarestbe is eljártam. Mindenhonnan visszajött, hogy nem lehet. Nem vesznek vissza. Legutoljára ’61-ben mentem a kollektívbe. ’65 körül visszajött, hogy visszahelyeznek a tanügybe. Uzonka, Nyáraspatak — ilyenek voltak feltüntetve, hogy foglaljam el. Akkor azt mondtam: hát hova menjek? Három gyermek volt. Az uram azt mondta: akárhova mész, én veled nem megyek. Mehetsz egyedül! Nem gazdálkodtunk, mert az uram már ’51-ben a Bodoki Borvízhez került raktárnoknak. Ott voltunk egészen ’66 december 1-jéig. Én nem dolgoztam. Engem ’61-ben hívtak a kollektívbe, hogy menjek könyvelőnek. Nem fő-, hanem segédkönyvelőnek. Nem volt más, aki segítsen decemberben a könyvelőnek, hogy az esztendőt lezárja. Így ’61 december elsejével elmentem a bodoki kollektívbe. ’66 december 1-jéig ott voltam. — Mennyi nyugdíjat kap, Rózsika? — Én megmondom magának: most, a megemeléssel — mert adtak 120 lejt reá — 384 lejt kapok. Mert nincs meg állami munkahelyen a 25 év munkaidő. A kollektívben az öt évet azért nem számolják be, mert nem voltam kollektívtag. Munkanapra voltam. A férjem után nem kapok semmit. Katonasirató Témát váltunk, mert a Gyárfás família albumaiból és kazettáiból több köteg fénykép kerül elő. A katonaélet dokumentumai. Ismét Fazakas Rózsika veszi át a szót. Megfigyelem, hogy mindössze másfél évig tanított, hatvan évvel ezelőtt, s oltszemi mércével mérve szokatlanul tájékozott, beszéde szabatos, magyaros, tanítónénisen tagolt, hogy érthető legyen. Picit nagyot hall, ezért az átlagosnál hangosabb, de meglehet, hogy ebben az esetben is a tanítóképző köszön vissza, az osztály egészéhez igazítja a hangerőt. A rengeteg katonakép az albumban, ebből kiemeli a legnépesebb csoportot, s emberről emberre haladva mindenkit azonosít. Mintha a tanteremben az osztálynévsort olvasná fel. Nem mondom, de magamban tisztelettel adózom annak a székelyudvarhelyi iskolának, amely ilyen ,,beszédtechnikai munícióval" engedte el diákjait, amihez természetesen annak is társulnia kellett, hogy az ember ne hagyja el magát. Tanítónői pályáját korán kettétörték, de amint láthatom, ezután is megmaradt a falu tanító nénijének. — Hogy hányan voltak katonák Oltszemről? Harmincketten. Ezek közül nem mindenki volt az Úz völgyében. Simon Béla. Ő hazajött. Simon László. Fogságba került. Ráduly András — hogy a fogságban halt-e meg, vagy ott maradt, azt pontosan nem tudom. Rápolti József hazajött. Onea Áron hazajött. Kránga János hazajött. Ferencz Imre hazajött. Ráduly Mihály hazajött. Boros József odamaradt. Fazakas Béla hazajött — ő megsebesült az Úz völgyében. Lőrincz András bá hazajött — itthon halt meg. Czintos István hazajött. Kránga János — hazajött — bocsánat: Kánya János, mert magyar időben vitéz Kánya János volt. Bernád János az Úz völgyében meghalt. Szántó András, az öreg, hazajött. Lunguly István — hazajött. Sorbán Lajos — hazajött. Ez a kastélyban volt kertész — jaj, minek is hívták? Németh János — ő is hazajött. — Hősök emlékműve van-e? — Nincs. Csak egy emléktábla a templomban. Második világháborús. Egy kopjafa van a parkban. Mi ’90-ben, ahogy a változás volt, egy asszonnyal nekiálltunk, s végigjártuk azokat, akiknek elmaradtak a családtagjaik. Adományoztunk, s csináltattunk egy emléktáblát a templomba. Senki nem maradt ki. Úgy határoztunk, hogy akinek nem volt hozzátartozója, annak a részét a község kifizeti. Senki ne maradjon ki. Tulajdonképpen én voltam Kovács Józsefnével a kezdeményező. Az ő férje is odamaradt a háborúba. A bátyám a diáksapkából, a leventesapkából, a papírjaiból egy párnát csinált. Azt mondta: átkozott legyen, aki azt a párnát kibontja, és nem teszi a feje alá. Én szót fogadtam, s a párnát mindennemű dokumentációval, ami bátyámmal kapcsolatos, betettem a párnája alá. Palotailvánál sebesült meg, Békásban volt katona, s onnan szállították Győrbe. Hogy, hogy nem, valakin keresztül kapcsolatba került az itthoniakkal. Mikor vitték vissza a frontra, levelet írt. Nagyon sajnálom, hogy anyám ezt a levelet is beletette a párnába. Ha hazamennek — azt mondta —, szépen kérem, édesanyámra ügyeljenek, mert én úgy érzem, soha nem látom meg őt. Ez volt a levélnek az utolsó szava. Azt is belétette édesanyám a koporsóba. Úgyhogy nekem nem maradt meg semmi. Csak egy levél. Amit még diákkoromban írt Szentgyörgyre. — ’21-ben született, s ’44-ben meghalt. A legszebb korában, 23 éves korában. December 16. és 20. között, amikor Székesfehérvár annyiszor gazdát cserélt. Ott van eltemetve, Székesfehérvártól nem messze, Belsőbaránd mellett, Sárbogárd-pusztán. Ott van a sírja. Oda el szoktunk menni minden évben, de most már két éve nem voltam. A nyáron elmenyek. Ha valamelyik menyen Magyarországra. Ötvenketten vannak ott magyarok egy sírban. Külön vannak a németek, külön a románok, külön az oroszok, mert azon a helyen hatalmas harcok voltak. Abban a temetőben ezek a nemzetiségek mind külön vannak. Azt mondom, hogy a sírokat nagyon szépen gondozzák. A polgármester ezekkel a szociális munkásokkal rendbe rakatta a temetőt úgy, hogy egy burján nincs benne. Gyönyörűen meg van csinálva. Én voltam ott úgy, hogy halottak napja után értünk oda. Akkor is a sírok tele voltak virággal. Mindig gondozzák. Elmondom. Ez az én apám. Czintos Béla. Odavolt orosz fogságban. Az I. világháborúban önkéntes volt Galíciában. 1897-ben született. Ezek közül csak ők ketten voltak az első világháborúban. Édesapám tizedes volt. Az elsőben kisezüstöt kapott — valahol az is megvan otthon. Be volt terjesztve nagyezüstre is, de akkor jött a változás, s így nem lett semmi belőle. Az én apám azt mondta, semmit nem sajnált, sem a karikagyűrűjét, amikor belé kellett a pokrócba vetni, sem az óráját nem sajnálta — volt egy Doxa órája —, csak azt sajnálta, amikor a naplóját bele kellett dobni a pokrócba. 1944. augusztus 19-én vitték innen el, s attól fogva, az utolsó napig, amikor jött haza fogságból, írta a naplót. Abban sok minden le volt írva. Az úz-völgyi események is. Az Úz völgyéből mentek tovább, őt az osztrák határnál fogták el. Ott már a tisztjük mondta: tegyétek le a fegyvert! Rakjátok gúlába. Egy olyan taknyos orosz katona fegyverezte le őket, hogy azt mondták, a zsebükben el tudták volna vinni.
