Péter Alpár grafikája
Egyetértünk.
Az elnyomott, megalázott, sárba tiport, jogaiktól megfosztott, hátrányosan megkülönböztetett apák és férfiak is követeljék csak nyugodtan mindazt, ami nekik jár.
Vagyis a jogaikat.
Ne csak női szinten legyenek ezek a jogizék, hanem az igazságosság, a hátrányosan meg nem különböztetés, a teljes egyenlőség joga illesse meg ezentúl a férfiakat is.
Hát hogy van az, hogy egyeseknek, vagyis nekik lehet, másoknak meg, vagyis nekünk nem lehet? Hát hogy van az, hogy nekik szabad, nekünk meg nem? Kérdem én. Vagyis kérdezzük mi. Hát nem ugyanolyan anya szült mindenikünket? Hát mit vétettünk mi, a természet által testileg csupa fölösleggel megáldott férfiak?
Kezdődik már a kezdetektől, valahonnan a gyereknemzés fáradságos, a mélységek ködébe vesző aktusától: mert miért kell az egyiknek jobban megdolgoznia, mint a másiknak ugyanazért az édes piros almáért, mialatt a közös gyümölcsszedés során az egyik csak egyetlenegyet kap, míg a másik érett gyümölcsök egész sorozatát. És az elhaló női ajakról elhangzó MÉG-re az egyik fél (kitalálhatjuk, hogy melyik), megfelelő szünet után, ha repeta van, megint csak egyetlen árva gyümölcsöt kap honoráriumként a Teremtőtől, míg a követelőző fél (azt is kitalálhatjuk, hogy az ki) ismét egy teljes kosárnyival.
Aztán folytatódik a szülőszobában, ahová most már, az igaz, bemehetnek a férfiak is, de teljesen ki vannak zárva a szülés öröméből, mert mialatt a nő vajúdik — szenved egy kicsit, az igaz, de ebben a férfiak nem sokat tudnak segíteni —, és vele legalább hárman el vannak foglalva, addig a férfiakra csak egy árva asszisztensnő jut. Nem is asszisztensnő, hanem takarítónő, aki két ájulás között buzgón hordja a homlokukra a vizes zsebkendőt. Aztán miután a sápadt, kókadozó, halálra vált férfiakat onnan végül kivezetik, csoda-e, hogy a legelső korcsomába visz az útjuk? Nem az ünnepelés jár ilyenkor a fejükben, hanem az a teljesen méltánytalan állapot, az az igazságtalanság, hogy teljesen kirekesztetnek nem csak a születés, hanem az első napok bensőséges együttléteiből. Mert nekik is ott volna a helyük a kórteremben, mondjuk egy kétágyas szobában, a két ágy között a mózeskosárral, benne a család legújabb, síró-rívó, követelőző tagjával; az ágyakban meg, az egyikben az apával, a másikban az anyával.
Aztán folytatódik tovább minden egész pici korban is, amikor a gyerekek legelőször nem az apa, hanem az anya szót mondják ki, ezzel már startból hátrányba hozva az éjt nappallá tevő apukákat, akik fejükre is állhatnak, úgyse az ő nevüket csócsálják legelső alkalommal a kicsi ajkacskák.
A bébiszitterkedésről nem is beszélve, hiszen a férfiak között — a nagyon ritka, kivételes eseteket leszámítva — alig van olyan, aki ugyanannyi gyereknevelési szabadságot töltene otthon, a gyereke mellett, mint a nők.
És ez így nem helyes.
Az óvoda, az iskola meg újból rátesz nem egy, hanem több lapáttal is az effajta hátrányos megkülönböztetésekre. Minden nők napja előtt már két héttel elindul a gyűjtés iskolában, óvodában, hogy megfelelő ajándékokat vegyenek az óvó néninek vagy a tanító néninek. Ezek az óvó nénik, tanító nénik pedig — hálából, megszokásból, vagy ki tudná megmondani, hogy miből — csak a nőket köszöntő versikéket, műsorokat tanítanak be csemetéinknek; az apukák például alig szerepelnek ezekben a mondókákban. És hiába van most már hivatalosan is apák és férfiak napja, magasról parittyáznak rá apróságaink oktatói, nevelői, pedig az apukák is szívesen elmennének egy-egy ilyen műsoros ünnepélyre, ahol őket, és csakis őket köszöntik az óvodában és az iskolában.
Az óvodától az iskoláig és az egyetemig.
Nem beszélve aztán a gyerekeink legelső, szívükhöz legközelebb álló könyvéről, az ábécésről, amiből a betűket, majd az írás-olvasást tanulják. Már a borítón egy anyuka látszik, amint gyerekeitől virágot kap. Szerencsére nem tetézi még a bajt az a tény, hogy a virágokat átadó gyerekek között nem csak lányok, hanem fiúk is vannak.
De tovább menve, mindenre figyelő apukák megszámolták, hogy a kisgyerekek ábécéskönyvében három és félszer annyiszor szerepel az édesanya, mint az édesapa.
Hát — kérdjük mi — nem lehetne, mondjuk, fele-felére állítani ezt az arányt?
Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy fapados vidékünkön végre megalakult az Elnyomott Apák és Férfiak Diszkriminációellenes Szövetsége. Mi, apák és a férfiak jogainkat követeljük tehát. Készek vagyunk a legmagasabb fórumokhoz is fordulni, ,,mert az eddigi kormánydöntések a család ellen vannak; traumatizálják a gyereket, és felborítják a normális társadalmi rendet".
Gyest tehát az apáknak is! Egyenlő jogokat! Meg nem különböztetést kérünk!
AZ ALÁÍRÓK!