Több német is elesett a környéken, de nem tudom, hova temették el őket, mert akkor mi nem voltunk itthon. De ennek a németnek fejfa volt téve annak idején. A németek maguk csinálták. Egy keresztet. És ezzel az asszonnyal, Kovács Józsefnével — neki is a férje a háborúban maradt — azt mondtuk, hogy mi ezt a német sírt gondozzuk. A Csaó-világban is — ha titokban, ha hogy — halottak napján mindig virág volt ezen a síron. Nemcsak én teszek oda virágot, hanem a faluból mindenki, akinek elmaradt valaki hozzátartozója a háborúban.

A német katona hozzátartozói a Vöröskereszten keresztül megtudták, hogy itt van eltemetve. És ezelőtt két évvel idejöttek. Úgyhogy én tartom velük a kapcsolatot. Most két hete volt itt egy román fiú Galacról. Eljött, hogy megnézze a sírt, lefényképezze, s felkeressen engemet is, hogy a németek lássanak, hogy nézek ki. A múlt héten, amikor az a nagy esőzés volt, egy éjszaka érkezett. Azt mondta: nem akart hozzám bédöngetni, egyedül vagyok, s éjszaka megijedek, gondolta, bemegy oda, ahol világosságot lát. Hát a tiszteletes úrnál volt világosság, s oda bement. Hozott nekem egy nagy csokor virágot. Cserepes virág, a német hozzátartozóktól hozta. Nevem napjára ért ide.

Tartjuk a kapcsolatot velük. Levelezünk.

Legelőször, amikor ez a román fiú idejött — ott dolgozik Németországban —, én elküldtem az eredeti fejfa darabjait a hozzátartozókhoz. Mert az eredeti kirothadt, s mondtam a fiamnak: Józsika, kéne csinálni oda egy fejfát. A másik alapján írd fel a nevét. Én a régi darabokat nem dobtam el. Ez az igazság. Megtartottam. Lehet, hogy ez ösztönszerű volt. Nem hasogattam fel tűzgyújtónak. Eltettem a gabonásba. S jött a román fiú Galacról ide, hogy megnézze, hol van eltemetve. Nem tudta, ki vagyok. Valakitől érdeklődött, hogy ki az, aki a sírt gondozza. Hozzám küldték. Én megmondtam neki, hogy én miért gondozom. Nekem is halottam van Magyarországon, s én ennek az emlékére gondozom ezt a sírt. Kimentünk, a fejfát lefényképezte, s mondtam neki, hogy ezt én csináltattam. Ügyesen be van téve betonba. Akkor mondtam, hogy az eredeti is megvan, amit a német katonák csináltak. Rózsika néni, azt mondja, adja ide nekem, hogy vigyem el Németországba. Odaadtam. Úgy, ahogy össze volt tákolva a kereszt.

Azt mondták a hozzátartozók, amikor itt jártak, hogy a szobájukban ez a legszebb ereklye.

Annak a katonának két leánya volt. Egyik sem ismerte az apját. A nagyobb, az kétéves volt, s a másik azalatt született, amikor az apja már katona volt. Meg volt már halva. S így a két deszka a két leánynál van.

— A családnévre emlékszik-e?

— Alfons Scholz. Ki van írva.

Mind a két leány eljött a férjével. Repülővel Bukarestbe utaztak, s onnan kocsival Oltszemre. Két napig voltak nálam. Akkor ő hozta magával a teljes dokumentációt. Mindenféle adat megvolt, hogy hol van eltemetve az édesapjuk.

— A harcok idején Rózsika néniék hol voltak?

— Kimentünk az erdőre. Ott voltunk.

— Kalyibában?

— Nem, nem. A földön. Ott voltak a szekerek. Éjjelre a szekerek alá bújtunk be. Itt, Oltszemen harcok nem voltak, de ezt a falut egy nap alatt ötször bombázták meg. Szeptember 9-én jöttek be az oroszok. Illyefalva, Kökös felől.

Amikor először bombáztak, Incze Lajoséknál volt egy istálló a patak martján, s az gyúlt fel. A másodiknál egy sor istálló leégett. Amikor mi mentünk ki az erdőbe, már minden égett. Égett a gabonás, az úton alig tudtunk elmenni a hőségtől s a lángoktól. Közben itt, Vargáéknál is leesett a bomba. A háznak felét leütte. Ebbe az életbe a csűrbe is esett egy bomba, de az nem robbant. Keresztülment a szénán, s a kertbe kicsúszott. Úgyhogy Kiss tanító néni, aki itt lakott, adott szalonnát a németeknek, s azok ügyesen pokrócba tették, s hátravitték. Valahol itt van eltemetve. A kertben. Nem robbantották fel. Jól emlékszem, mert minket, gyermekeket elékergettek a kertből.

Gyárfás úr, ahol maguknak a vetemény van, ott is akkora lyuk volt, hogy a mi nyári konyhánk beléfordulhatott volna. Most is látszik a helye.

Fogolymentés

— Oltszemről hurcoltak-e el Földvárra férfiakat, miután a front Háromszéken átvonult, s a románok bejöttek?

— Innet, helyből nem vittek el senkit. Földváron volt nekem egy unokatestvérem, Simon Ferenc. De ő katona volt. Hogy aztán hol fogták el, azt pontosan nem tudom. Nem hazulról vitték el. A huszároknál szolgált. Édesapám mondta, hogy nagy, kemény ember volt. Édesapám ült egy útkereszteződésnél, mert tudta, hogy ezek jönnek, s hátha találkoznának. Feri bajuszt nevelt a katonáéknál, s amikor édesapám meglátta, először azt hitte, hogy ne, a kollektor feltámadt, mert olyan volt, mint az apja.

Volt Bikszádban egy Dávid Gyuláné. Az kapcsolatban volt a földvári román pappal. Ezt a Dávid Gyulánét megkérték, hogy járjon közbe, s Ferit mentsék meg. Szökve keresztüljártak Hidvégre, mert ott akkor még a határ megvolt. A lágerparancsnok a papéknál volt kvártélyban. Így teremtették meg a kapcsolatot Feri ügyében. Pénzzel. Sok élelemmel. A faluból összegyűjtötték a tojást, mert a parancsnok azt mondta: neki most száz tojás kell. Neki most tíz liter szilvapálinka kell. Szvetterek kellettek. A leányok elvállalták. Egyik kötötte a szvetter egyik darabját, a másik a másik darabját, hogy határidőre legyen meg. Sose felejtem el, hogy egy szvettert elsiettek. Valamelyik jó gyéren megkötötte, s Földvárról visszaküldték, hogy kössék újra. Aztán Feri kiszabadult. Egy húshagyókedden került haza.

Meg volt tetvesedve. Az volt a szerencséje, hogy a tífusz itthon érte el. Mert ha ott eléri, ő is ott maradt volna, mint a többi. Úgyhogy az ajtón nem ment be, hanem beszólott: hozzanak ki ruhát, s az ajtóban mindent levetett magáról. Tiszta meztelenül ment be a házba, s azt mondta, hogy vizet rendezzenek neki. Mosdjon meg.

Névadási szokások

— A gyerekek hol dolgoznak?

— A legnagyobb jelenleg Kézdin lakik. Kovásznán, a líceumban tanít. Szabó Mária. Számtan szakos. A másik leányom, Fazakas Márta gyermekorvos. A fiam egy német cégnél dolgozik. Ő munkás. Nem szeretett tanulni. Érettségizett, utána tanfolyamot végzett. S akkor felkértem: édes fiam, ha tanulni akarsz, akkor az ingünket is eladjuk. Előbb dolgozom — azt mondta —, s utána beiratkozom egy technikumba. Azt mondtam: ha te a pénzt egyszer megkóstoltad, te többet nem mész iskolába.

Becsületes munkás, értékelik, ő is tiszteli a feljebbvalóit, s őt is tisztelik. Szentgyörgyön laknak. Amíg fel nem oszlatták, a Jájában (villamos berendezéseket és villanymotorokat gyártó vállalat) dolgozott.

Tudja-e, mit mondok? Küszködtünk, úgy, ahogy tudtunk. Jó gyermekek voltak. Tanultak. És nem voltak követelőzők. Ha volt valami, jó volt, s ha nem volt, úgy is jó volt.

Azt mondta a kisebbik leányom, amikor Vásárhelyen volt: anyukám, a kolléganők kapnak száz lej tringertet egy hónapra. Soha nincs pénzük. Mi csak 25 lejt kapunk, s nekünk örökké van.

— Unoka hány van?

— Jaj, számoljam meg! Négy. Két leányka s két legényke. A kisebb leányom nincs férjhez menve. Neki megmaradtunk mi. Én s az apja.

— Az unokáknak milyen nevük van?

— A legnagyobb Réka. Utána Zoltán. Utána Gergely. És Orsolya. Nincs olyan név, amilyenre maga gondol...

— Honnan tudja Rózsika, hogy én mire gondolok?

— Az újság minden sorát elolvasom. S mindig mondom magamban: a Jóisten éltesse, s az eszét tartsa meg.

Ezek olyan nevek, hogy nem lehet lefordítani. Grigorét még lehetne, de Gergelynek van beírva. A fiam Gergely napján született. Az a nagyapjának volt a neve napja. Édesapám azt mondta: olyan nincs, hogy ez Gergely legyen. Ennek Józsefnek kell lennie! Mi, szülők nem mertünk szólni édesapámnak. Mert a szentencia ki volt mondva, hogy a fiúnak Józsefnek kell lennie. Annyira tiszteletben kellett tartsuk édesapámat. Az urammal szembenéztünk, s mondtuk, hogy Pistika, Pistika... Édesapám kijött, megnézte a gyermeket, s azt mondta: ennek a neve Fazakas József!

Itthon szültem a két leánykát. A tanító bácsi elment, s bejelentette. Kérdezte, hogy minek jelentse. Anyó­somat minek hívták Gidó­falván? — kérdeztem. Azt mondja: Máriának. Na, fiam, azt mondja, akkor Mária lesz. Bejelentette Máriának. Azt mondja édesapám, a leánykát minek írattátok be? Mondom: Mária. Azt mondja: olyan Isten nincs! Annak Rózsinak kell lennie. Édesapám, ne helytelenkedjék — mondom —, nem lehet. Innen elköltöztök, érted-e, ha nem lesz Rózsi! Meg kellett kérjem a tanító bácsit, legyen szíves, menjen el Zajzonhoz, s intézze el Zajzon úrral, hogy a Mária után írják oda a Rózát, hogy apám nyugodjék meg. Közben elfelejtette, hogy a Rózát utánaírták. Megszületett a másik leányka, s azt mondja: olyan Isten nincs, hogy ez ne Rózsi legyen! Mondom édesanyámnak, hogy tudjam megmondani, hogy egy Rózsi már van, hogy ebből ne legyen cirkusz?

Bejön apám, s azt mondja: na, a tanító úr mit jelentett be? Mondom, hogy Mártát. Nem Rózsit?

Mondom, hát abból már egy van. — Hogyhogy? — Hát nem maga erőszakolta ki, hogy írassuk Rózsit oda?

Elment, s jól megrészegedett bánatában.

És amikor Marika született, a tanító bácsi is megfelejtette, hogy én mennyi idős vagyok, s a keresztlevélbe fiatalabbnak írtak be, mint a leánykát. S aztán ez így maradt.