Amíg töretlenül haladunk ezen a kikövezett úton, addig nem is vesszük észre a buktatókat, kátyúkat, sőt, sikeresnek is érezhetjük magunkat, de ha valami előre nem látható körülmény eltérít, megesik, hogy rájövünk, nem is a mi életünket éltük.
Elgondolkodva megyek az úton, amikor beszélgetésre leszek figyelmes. Két fiatal osztja meg egymással újonnan szerzett élettapasztalatait: hogy a műhelyben a főnök sokszor nem igazságosan osztja el a munkát és a fizetést, hogy mennyire elfárasztja őket a monoton munka. Aztán átterelődik a beszélgetés a társasági életre, és kiderül, hogy itt, városon mindenki unatkozik, megjátssza magát, amikor hétvégi szórakozásként egy pohár ital védelmében ücsörög, és várja, hogy történjen valami. Hiányzik az őszinte érdeklődés, odafigyelés, nem úgy, mint régebb otthon.
A kiejtésből és beszédstílusból gyanítom, hogy két faluról városra szakadt ember beszélget a hátam mögött, akik felismerték a városi elsivárosodás jeleit, és visszasírják a sokkal őszintébb falusi környezetet. Látszik, hogy nem hamis dolgokon alapuló értékrendhez szoktak, a beilleszkedésük csak látszólagos. Az sem kétséges, hogy kissé elkeseríti őket ez a megtapasztalás, de a munkalehetőség, a jobb élet reménye mégis itt tartja őket.
Nemsokára elém kerülnek, és meglepődve nézem a két, divatos farmerba és csípőig érő dzsekibe préselt alakot, ahogy beletemetkezve a beszélgetésbe átmennek az úton. Döbbenetes a kontraszt a beszéd, a gondolkodásmód és a megjelenés között.
Az egyenviseletet már teljesen átvették, külsőleg teljes az azonosulás — állapítom meg. Vajon mennyi időbe fog telni, míg ők is unottan üldögélnek majd a szombat esti poharuk mögött, és észre sem veszik, hogy már rég eltévedtek, és nem találják a hazafelé vezető utat...