A hazai energiapiac liberalizálását sürgeti a Nemzetközi Valutaalap (IMF). Képviselői a földgáz és a villamos energia esetében alkalmazott szabályozott árakról való lemondást és új számítási mód bevezetését kérik. Vagy követelik. Az első hivatalos kormányreakció igyekszik gyorsan elültetni a remény ágacskáját: az energiaárak liberalizációja nem jelent feltétlenül árnövekedést a ,,mezei" fogyasztó számára. Nagyjából itt tart a történet.
A dolog persze ennél jóval árnyaltabb. A hazai energiapiac árainak alakulását egyelőre valóban nem a piac, a kereslet-kínálat törvényszerűségei irányítják. Az illetékes hatóság, az ANRE ugyanis szinte valamennyi energiatermelőt arra kötelez, hogy termelése egy részét lakossági fogyasztásra fordítsa a hatóság által megállapított áron. Ez pedig átlagosan hetven százalékkal ,,hozzáférhetőbb", mint a termelők által indokoltnak tartott ár. A civil fogyasztó persze még így is sokallja, amiért elsősorban nem az árképzési mechanizmusokat kidolgozók, illetve alkalmazók gonoszsága a ,,tettes", hanem az a versenyképtelen jövedelem, amelyből társadalmunk tagjainak óriási többsége kénytelen a számláit kifizetni.
Az európai árliberalizálások 2008 előtti gyakorlata azt támasztja alá, hogy aránylag rövid ,,tévelygés" után a piac beállítja az egészséges arányokat. Csakhogy azóta kiderült: a klasszikus piacgazdasági tanykönyveket írók számára is rejtve maradt néhány apróság. Például az, hogy a mindenkori államnak legalább annyira kötelessége védeni polgárai érdekeit, mint biztosítani a piaci törvények korlátlan érvényesülését. A gázpiacon, illetve Romániában, ahol a Romgaz és Petrom révén az állam túlnyomó tulajdonosi többséggel rendelkezik, végképp. A nagyobb léptékű átalakításokat az okos emberek amúgy is békeidőre időzítik, nem pedig a válság következtében eresztékeiben recsegő gazdaság körülményei között.
Az IMF és a kormány közötti tárgyalások feleinek metakommunikációjából egyelőre diplomatikus, de kérlelhetetlen valutalaapi álláspontot, illetve elképzelések és eszközök nélküli román rögtönzést képezhetünk le. Az állami kontroll teljes feladása az árak szinte azonnali megkétszereződését vonná maga után, annak minden destabilizációs következményével. Ennél már csak az lenne nagyobb hiba, ha a hazai gáztermelést költségvetési lyukak betömésének célzatával rácsatlakoztatnák a nemzetközi hálózatokra, de a Boc-kormány eddig tapasztalt IMF-szolgaisága ezt sem teszi lehetetlenné.
A nemzetközi intézetek diktatúrájával való szembeszegülés precedense már megteremtetett. Érdemes lenne ebből is meríteni, nem csak a multik által kötelező olvasmányként benyújtott klasszikus piacgazdasági szakirodalomból.
