A lovas bemutatók után sátrakban (jurtákban) ebédeltünk, ugyanolyan étrendet, mint előzőleg. Ebéd után nagy zenebona mellett felszabadult ünnepi hangulatban érezte magát mindenki, ahol a mi zenészeink is elővették hangszereiket, és mindenki táncra perdült. A mi muzsikusaink is kíváncsiságból kipróbálták az ujgurok hangszereit, ami brácsa nagyságú gitárhoz hasonló, hosszú nyakú vonós hangszer volt, és úgy játszanak rajta, mint a csellón.
Ezen a napon érződött, hogy nem Románia Népköztársaság kikiáltásának a 30. évfordulója megünneplése kedvéért jöttünk össze, hanem a testvéri kétezer éves viszontlátásnak van lélekemelő ünnepe.
Ami a tánc kezdetekor szemünk elé tárult, azt ott kell kezdenem, hogy 1972-ben az egyik korondi hazalátogatásunk alkalmával feleségem kérésére Tófalvi Nyakas Salamonné István Zsuzsanna (1886—1974, Korond), anyai nagyanyám elmondta és be is mutatta, hogy amikor ő még kislány volt, hogyan táncoltak az akkori öregek. Többek között az édesanyja szüleit, Tófalvi Bajusz Jánost és feleségét, Fábián Máriát említette. Elmondta, hogy "táncolás közben a párok nem fogták egymást, szabadon táncoltak. A férfi keze és szeme jelével irányította a táncoló társát. A párok szembefordulva táncoltak egymással, és a figuraláncolatok zárásánál topogós dobogtatással a vállaikat a zene megszabott ritmusára kétszer is összeérintették. Jobbra dobogtatáskor a bal vállaikat, balra dobogtatáskor a jobb vállaikat érintették össze, és közben rigmusoltak: »Mikor megházasodom, mindjárt lerongyosodom. Mikor megházasodtam, mindjárt meggazdagodtam. Ez a lábam ez, ez, ez, jobban járja, mint emez. Egyik lábam kijárja, a másik elhibázza.« Tánc közben kezüket szabadon használták, a nők általában egyik kezükben zsebkendőt lebegtettek, míg a másikat csípőre tették. A férfiak figurákat rögtönöztek, melyekből tánc közben jó párat a »zsebükbe raktak«, imitáló mozdulatokkal csizmájuk sarkáról levéve, hogy maradjon máskorra is, kelessze lelkükben a táncoló jókedvet, mint kovász a kenyeret. Tánc közben, vállaik összeérintésekor úgy a férfi, mint a nő kezeit hátrarakta." Nagyanyánk egy sebes-csárdás dallamát énekelte, mikor a nagyszülei táncát nekünk bemutatta.
És most itt történt a csoda, amikor egy idős ujgur házaspár táncolni kezdett. A táncoló idős férfi a megtévesztésig hasonlított a fenyőkúti idős Tófalvi Nyakas Ákosra, és táncuk szinte azonos volt azzal, amit Zsuzsika nagyanyám táncolt nekünk Korondon 86 évesen. Akkor Korondon mi arra gondoltunk, hogy nagyanyánk öreg, és azért végez olyan táncmozdulatokat, de most itt teljesen egyértelművé vált, hogy a nagyanyám által bemutatott tánc messzire visszanyúlik, s mély gyökerei vannak. Feleségemmel nem akartunk hinni a szemünknek, amikor ugyanazokat a test- és kézmozdulatokat, valamint ugyanazokat az aprózó-topogó lépéseket járták az ujgurok is, és vállukat összeérintgették, éppen úgy, ahogyan azt anyai nagyanyámtól láttuk.
Elgondolkodtató a több ezer éves örökség, melyet dédszüleink még ápoltak. Hogyan is tudták ezt megőrizni? Talán a regék, legendák világa is közelebb állt a valósághoz, és ezért tudták azt átadni apáról fiúra, tartva az örökséget, a fennmaradást.
Este 7.30-kor nagy sikerű előadás és vacsora után boldogan tértünk pihenőre egy csodálatosan szép nap után.
1977. június 18., szombat. Korán ébredtem. Tele voltam az élmény izgalmával, és ceruzákat faragtam, mert becsületből vállalt kötelező feladatommá tettem. A reggeli után találkozó volt az itteni művészekkel a színházban, ahol 10 órakor megtartottuk a közös előadást. Az ujgur vezetőség részéről értékes emléktárgyakat adtak át együttesünknek, többek között egy dobot és egy húros-vonós hangszert is, melyet főnökeink nagy örömmel át is vettek. A baj csak ott kezdődött, hogy a mi vezetőinknek nem volt emléktárgyuk, amit ajándékozzanak. Ezek láttán mindannyiunk becsülete érdekében odaadtam vezetőségünknek két faragott furulyát és néhány faragott ceruzát, hogy tudják a baráti gesztust e kis ajándékkal viszonozni. A két faragással díszített furulyát Lajos bátyámtól kaptam a turnéra indulásunk pillanatában, mondván: ,,Vidd magaddal, mert még hasznát veheted." Ennél nagyobb hasznát aligha vehettem volna valaha is az életben. Bátyámnak azzal szereztem örömöt, hogy elmeséltem neki a becsületmentő furulyák sorsát.
Ebéd után pihenés következett, és este 7.30-tól együttesünk előadást tartott, melyet az ottani televízió is közvetített. Előadás közben az ujgur táncos fiúk és lányok végig velünk voltak, és segítettek az öltözésben, hozták a hűsítőket, kedveskedtek. Érződött a búcsú közeledtének fájdalma. Előadás után röpgyűlésen közölték velünk, hogy nem megyünk vissza Pekingbe, és az ott maradt csomagokat Sándor László, Sántha Rezső és Gheorghe Mureşan fogják elhozni. Ez is a mi örömünkre szolgált, mert azt jelentette, hogy még két napot tölthettünk azok körében, akikhez eljutni olyan nagyon vágytunk.
