Nagyon rég nem élt a magyar nemzet ilyen megaláztatás utáni várakozásban, mint mostanság. Várjuk a romhalmazzá széthazudott ország föltápászkodását, várjuk a romok eltakarítását, lessük az alagút végét. Ebben az állapotban és ebben a szorongásban mondotta el Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédét.
Ki mit várt tőle meg kormányától? Mit várt ettől a beszédtől? Mindent, amit ténylegesen megtagadott tőle és egyenként az emberektől a kétszer négy esztendő alatt az előző kormány.
Csak egy mondat erejéig tekintsünk vissza itt és most! A Fidesz—KDNP kétharmados többséget ért el a parlamentben. Az első naptól, az első órától ostorozza mindmáig az MSZP az Orbán-kormányt, és épp azt követeli s kéri számon attól, amit elmulasztottak nyolc év alatt. Tényeket hiányol az elhangzott beszédből, feledve, hogy a maga idézte romokon játssza a nemes-nemtelen ellenzéket.
Feledi az iszonyú adósságot, Orbán nem. Az MSZP feledi a nyugdíjak durva megnyirbálását, azt a nyomorúságot, mely már-már lázadáshoz vezetett.
Konkrét, kézzel fogható ígéreteket vártak Orbán Viktortól, a beszéd után ezt keresgélik — miközben a kormány dolgozik, és a miniszterelnök dologra, munkára hív és késztet.
Hogy volt-e ennél orcátlanabb ellenzék? Volt, sok dolgok vannak földön és égen. De azt kérni konkrétan számon most, amit ők maguk sikkasztottak el pénzben, erkölcsiekben, kormányzásban?
Szinte hihetetlen. De ez van.
Én még – már? – Periklész ókori athéni demokráciájában sem hiszek. Ám az, hogy az Országházban szítják továbbra is a gyűlöletet egy nemzeten belül az egyelőre bűnhődés nélküli bűnösök, lehet akár örök figyelmeztetés egy nemzet számára: a gyeplőt sose engedni ki a kézből, s nem vetni oda a megvadult lovak közé!