Soha nem felejtem el azt a karácsonyi ajándék mackót, melynek aranyló sárga színe volt, egy lefüggönyözött bölcsőben feküdt hímzett párnán, csinos kis takaróval betakarva. Már rágondolva is eszembe jut a jóleső izgalom, amivel vártuk az angyal érkezését, a biztonságérzet, hogy szeretnek minket, és nem maradunk ki az ajándékozásból, a fenyőillattal keveredő boldogság.
Biztosan sokan őriznek hasonló emlékeket vagy másokat, melyek melegséggel töltik el a szívüket sok év elmúltával is. Hiszem, hogy nincs ember, mégoly mostoha körülmények közt élő sem, akinek ne lennének elraktározva szép emlékei. Ennek ellenére mégis sokan csak siránkozni tudnak, békétlenkedni a sorsuk miatt, vagy visszaélni a lehetőségekkel, eltékozolva az életet.
,,Megszülettünk hirtelen, / Egyikünk sem kérte..." — jutnak eszembe a költő szavai, amikor azokra a fiatalokra gondolok, akiknek nem kell az iskola, a felajánlott támasz, akiket nem érdekel semmi sem, akik cinikus vigyorral nyugtázzák mindazt az igyekezetet, amivel segíteni szeretnének rajtuk. Aztán az a kép tolakszik előtérbe, amikor különböző kábítószerek hatása alatt keresnek és vélnek megtalálni izgalmat, elégtételt, örömet, sőt, boldogságot is, egy képzelt valóságba menekülve.
Ezt az egyre népesebb csoportot még bővítik a számítógépfüggők, akik egy virtuális valóságban keresik a társakat, élményeket, győzelmeket, miközben félszegen mozognak a négy fal biztonsága nélkül.
Miért alakul ez így? — kérdem. Sokan a szegénységgel, az elhanyagoltsággal, a szeretet hiányával magyarázzák a jelenséget, aminek ellentmond az a tény, hogy sokukkal éppen túl sokat törődnek talán. Lehet, elvárásaik távolodtak nagyon el a valóságtól, és úgy gondolják, hogy ők ajándékozzák meg a hálátlan világot jelenlétükkel.
Akárhogy is van, mindenkinek jó időnként emlékeznie arra, hogy az élet egy szép ajándék, amiért küzdő szellem, tetterő, a szépség és a szeretet meglátása, elfogadása, viszonzása az igazi köszönet.
