Cseke Attila és az RMDSZ az egészségügyi tárca vezetésének felvállalásával sok szidalmat, ellenszenvet vont magára. Őt tartják a leggyengébb miniszternek, az ő fejére hull az egészségügyi ellátással, a szolgáltatások milyenségével kapcsolatos összes szidalom és átok, s az egyik legnagyobb ellátórendszer radikális átalakításának bizonytalan kimenetele miatt is őt szidalmazzák.
Gazdát cserélt a kovásznai kórház. Megmenekül, de milyen áron? Fotó: Bokor Gábor
Maga a miniszter sem tudja igazán kezelni a helyzetet, ha szemtől szembe kerül a felháborodott vagy panaszkodó betegekkel, kínosan mosolyog, menekül. Látszik, közjegyzőként, majd parlamenti képviselőként ilyenfajta elégedetlenséghullámmal nemigen találkozott. De jó pártkatonaként, a kormányszolidaritás nevében, a minisztériuma pulpitusáról, ha már nagyon szorul a kapca, s muszáj megszólalnia, mint mostanában például a kórházbezárások kapcsán, határozottnak akar tetszeni, és arcára fagyott kínos mosollyal ismételgeti: esetleg újraelemeznek egy-egy tiltakozást kiváltó helyzetet, de folytatják a megkezdett reformot. Mind a szövetség, mind Cseke Attila nagyon jól tudta már kormányalakításkor, mit jelentenek a Világbank és az IMF igényei, elvárásai eme ágazatban. S mert itt éltek, itt ették kenyerük javát, az sem lehetett meglepetés számukra, hogy ebben az országban, melynek lakói — évtizedek alatt — megszokták az ingyenes ellátást, a kisebb-nagyobb paraszolvenciát, beletörődnek a közepes szintű ellátásba, felháborodottan állnak majd a nagy reformnak nevezett ismeretlen előtt.
Az öregeknek a legnehezebb
Az elszegényedett lakosság, főképp az igen korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező idős és beteg emberek, a nyugdíjasok meg egyenesen úgy érzik, cserbenhagyta őket a társadalom, az ő bőrükön és az ő számlájukra akarnak olyan egészségügyi ellátórendszert létrehozni, mely megfelel a piacgazdaság szabályainak. Nem elég, hogy januártól nyugdíjaikból 5,5 százalékot kell e célra fordítaniuk, bajaikkal már csak három hónapban egyszer fordulhatnak a családorvoshoz, kis pénzecskéjükből egyszerre negyedévre kell kiváltaniuk néha igen drága gyógyszereket, megrökönyödve kell tapasztalniuk, hogy egyre kevesebb orvosság szerepel a folyamatosan zsugorodó térítéses listán, hogy idén a tavalyinál is keményebb megszorításokra kényszerítik azokat a családorvosokat, akikhez gondjaikkal-bajaikkal először fordulhatnak. S félnek attól is, hogy hamarosan ismeretlen, úgynevezett regionális kórházakba kell befeküdniük, ahová nem csak a hálapénzt kell összekuporgatniuk, de költségtérítésre is kötelezik őket.
A jelenlegi fekvőbeteg-ellátás néhol valóban katasztrofális, a kórházak folyamatosan veszítik el orvosaikat, egyre kevesebb az asszisztens, az ápolónő, aki tud, menekül e leromlott, elszegényített és hatalom által folyamatosan leszólt rendszerből. S most hallani: több mint száz kórházat hamarosan bezárnak, 5700 ágyat felszámolnak, s csak olcsóbb gyógyszerekkel kezelhetik az orvosok betegeiket. S majd ha összevonják a kórházakat, és kialakulnak azok a bizonyos jól felszerelt regionális központok, vajon van-e biztosíték arra, hogy Mari néni vagy Vasile bácsi az Isten háta mögül eljut odáig, lesz-e mentő, mely beszállítja, lesz-e orvos, aki kezelését vállalja, lesz-e gyógyszer, mely bajait orvosolja, és távol a családtól élelem, hogy éhségét csillapítsa. És főképp lesz-e emberi figyelem bajaira.
Nyugati modell, keleti költségvetés
Szemmel látható kis félelmek, de nagy aggodalmak sem állhatnak a nagyra néző tervek és elképzelések útjába, és gond az is, hogy a több ízben megsértett, demoralizált orvosok miként viszonyulnak majd a nyugati modellre felépített, de kelet-európai költségvetéssel működtetett munkahelyeikhez. Mert jelenleg hatalmas a bizalmatlanság mind a betegekben, mind az egészségügyiekben, s a tervezett informatizálást is úgy jelentették be a minisztériumi emberek, hogy céljuk az ellenőrzés szigorítása. S kiderült, e célra az Országos Egészségbiztosító Pénztár nem sajnálja a pénzt, 42 millió eurót szán a rendszer kiépítésére, újabb 15 millió eurót negyven kórház számítógép-hálózatának kialakítására. Ami dicséretes is lehetne, ha legalább a remény élne, miszerint e méregdrága számítógépek működése nyomán valami javulni fog.
Kétségkívül igaz: sok pénz elfolyik a rendszerben, vannak felelőtlen kórházigazgatók, családorvosok, szakorvosok, de a hírek szerint a legtöbb pénzre a nagy gyógyszerszállító cégek teszik rá a kezüket, s rengeteg folyik el ellenőrizetlenül kórházak korszerűsítésére, gépvásárlásokra. Csak mert a klientúrának nyernie kell. A hatalmas mértékű pazarlást — állítólag az egészségügyre fordított pénzalap háromszor annyi volt tavaly, mint 2008-ban — már rég le kellett volna állítani, kiiktatni például a gyógyszermaffiát és a rendszer más vámszedőit. Az egészségbiztosítóknak erre apparátusuk és jogkörük is volt, van, csak épp meg kellett volna követelni tőlük a szigort, nem kellett volna elnézni a túlkapásokat, és főként nem lett volna szabad politikai hűségük fizetségeként osztogatni a vezető állásokat.
Megcsúfolt decentralizáció
Kisebb tamtam és felháborodás mellett is be lehetett volna zárni a régi, rossz körülmények között dolgozó kórházakat, például rá lehetett volna bízni az önkormányzatokra, betartva a nemrég meghirdetett decentralizálást. Kétségtelen, vannak helyi vezetők, akik szabadulni kívánnak kórházaiktól, mert drága a fenntartásuk, s nagy a felelősség, de törvények is léteznek, melyek tevékenységüket szabályozzák, és a helyi közösségek erejétől sem kellett volna eltekinteni. S akkor most szerte az országban Hátszegtől Cernavodáig, Bukaresttől Marosvásárhelyig nem a minisztérium ellen tüntetnének, hanem a helyi potentátok ellen.
Feloldhatatlan ellentmondásba keveredett mind a tárcát birtokló RMDSZ, mind az azt vezető miniszter e reformfolyamatnak nevezett brutális átszervezéssel. Nincs fél éve, hogy kijelentették: áldásos decentralizálásuk eredményeként az egészségügy a megyei és városi önkormányzatok tulajdonába kerül. Ha ez igaz, hogyan képzelték el, hogy e tényeken átlépve Bukarestben döntik el, melyik kórház élhet tovább, melyiket kell lerombolni, melyiket öregotthonná alakítani? S bár sok a magányos öreg ember, miért gondolják, hogy a lerobbant, orvosi ellátásra alkalmatlan épületekbe be lehet költöztetni őket, s a harmadik kort nem megcsúfoló életet lehet ott biztosítani számukra? Az idősellátás szakma, érzékeny és empátiával rendelkező emberek művelhetik, ráadásul igen jelentős anyagi ráfordítást is igényel. Hol vannak azok a szakemberek, akik erre alkalmasak, honnan a pénz s főképp a bizalom, hogy a régi életéhez ragaszkodó ember feladja függetlenségét, s rohammunkával összetákolt, nem e célra kiképzettekre bízza élete utolsó szakaszát?
Közben forrong az egészségügy, a kórházak bezárása, összevonása ellen tiltakoznak nővérek, szakorvosok, a háziorvosok az újabb terheket rájuk rovó feladatok és az egyre kevesebb pénz miatt háborognak, a mentőállomások szakembereinek fogalmuk sincs, hogy a jelenleg rendelkezésükre álló autóparkkal miként bírják majd az úgynevezett jól felszerelt megyei kórházak felé irányuló betegáramlat szállítását biztosítani. A betegek meg csodálkoznak, hol a pénzük, s miért kell elesetten, kiszolgáltatottan is a politikai széljárás viharait elviselniük.
És ami a legfontosabb: Romániában mintha mindig elfelejtenék, a reform jobbítást, változást, új minőséget jelent, s megvalósításához pénz szükségeltetik. Márpedig tény: idén kevesebb az egészségügyre fordítandó költségvetési alap a tavalyinál.
