Biztosan a fájdalom elvette az eszem, amikor a rúzsommal felírtam Baász koporsójára, hogy: AZ ÖREG ÉL. Ritkán tévedek ekkorát.
Azt hinni, hogy ebben a nekropoliszban van halálon túli élet, ahol a későbirodalmi kultúra egyszemélyes megoldás, ahol a felelősség csak módosítás, de nem változtatás, ahol az alkotást az alkotó ellen lehet fordítani, ellopni, megrongálni, mi több, elhallgatni?
Húsz éven keresztül elhallgatni, meg sem pisszenni, csak azért, mert nem városi tehén az ember, mert nincs a farkán piros-fehér-zöld kokárda?
El lehet felejteni, hogy annak a kornak volt útmutató képviselője, korlátok döngetője, előítéletek gyomlálója, amely meg sem értette, amelyhez semmi köze nem volt?
Elfelejteni, hogy nem a demokrácia langyos vizeibe beevező ítész vagy funkciót habzsoló ripacs volt, aki a kompromisszumokkal teli kanyargós úton baktatott? Elfelejteni húsz éven keresztül a sóvárgott, önmagára villant gondolatot, amelyben a tárgy és az alany nem vált külön egymástól, ahol a részlet és az egész nem szakadt darabokra, és a rész ölelkezés volt a végtelennel?
Kivégezni a gondolatot, a mű látványát pedig végessé zsugorítani a közösség jellemző szellemi kudarca, szkeptikus köde. A jövevény fátuma, amelyben önmagát tőrbe csalva, saját alkotásának áldozata lett itt és most.
Szomorú ünnepi torta, amelynek dísze a sok-sok érthetetlen kérdőjel. Az egyetlen tortalap a húsz év alatt — hála a polgármester úrnak és Kopacz Attilának — a 105-ös épület falán felavatott emléktábla, amire az ottani lakóbizottság felháborodva megkérdezte, hogy ki adott engedélyt.
Talán azt is rúzzsal kellett volna felírni? Warhol szerint tizenöt percre mindenki lehet híres. A közösség ethoszát és vágyát figyelembe kell venni. Egy ideig. Úgy hát nem is tudom mit mondani, Isten éltesse vagy nyugtassa?
BAÁSZ SZIGETI PÁLMA
