Bizony szép és örömteli nap lesz mindazoknak, akik részesülhetnek benne. Tiszta szívemből kívánom, hogy olyan érzés töltsön el minden új állampolgárt, mint engem és a férjemet, amikor 2005. szeptember 28-án esküt tehettünk Budapesten.
Nem volt hiábavaló a 2004. december 5-ei népszavazás, habár akkor kudarcot vallott — mégis elindította a nemes ügyet, és végre sikeresen zárult a kezdeményezés az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett kormánynak köszönhetően. Azon a szomorú napon a férjem is ott állt sok ezer emberrel a téren, több órán át ázva-fázva, és annak tudatában, hogy hiábavaló a remény. Kiborulva, kisírt szemmel jött haza éjféltájban (Budapesten éltünk akkor), én vigasztalgattam betegen, hogy lesz még másképp is, ha már mi is szavazhatunk, és megváltoztathatjuk az ellenségeskedő rendszert. Hála Istennek ez sikerült, megvannak a jogaink, és remélhetőleg csak idő kérdése, hogy ezeket mások is megkapják.
Nekünk nehezebb volt magyar állampolgársághoz jutni. Kétéves tortúra kellett hozzá, egyévi kötelező letelepedés befogadólevéllel, drága orvosi igazolásokkal, AIDS-, tébécé- stb. vizsgálatokkal, rengeteg adat megszerzésével, minden irat magyarra fordításával, a vízum lejárta után a kolozsvári konzulátusra való utazással (útiköltség plusz 50 dollár). Nagy anyagi megterheléssel járó folyamat. A legborzasztóbb az éjszakai hosszú sorbaállás volt az idegenrendészet előtt: több száz ember várta a bejutást esőben, hidegben, forróságban... Sok volt a kifogás az iratok hiányossága miatt, mindig újakat kértek, és mire beszereztünk egyet, a másik lejárt. Aztán hiába álltunk, vártunk, amikor reggel 8—9-kor nyitott a hivatal, a kínaiak voltak az elsők, hiszen velük jöttek az ügyvédjeik, és intézkedtek. Akinek sok pénze volt, napok alatt végzett, a többiek csak mérgelődtek; amikor újra meg újra más-más iratot követeltek, a férjem is már-már feladta, azt mondta, nem bírja már a sok megpróbáltatást. Aztán újra kiment, sorba állt, és egyszer csak, sokadszorra már mindent rendben találtak, és értesítettek, hogy mikor lesz az eskütétel. Férjemnek nem kellett vizsgáznia, mert őt visszahonosították, de nekem még 28 000 forintot be kellett fizetnem, és vizsgát tettem az alkotmányból, ami nem volt baj, mert sok mindent így értettem meg, csak az anyagi része esett rosszul.
Az esküt a XV. kerület polgármesteri hivatalában, gyönyörű teremben, sokadmagunkkal tettük le, elérzékenyülve, állandó könnyhullatással. Meg is kérdezett a polgármester úr, hogy miért sírunk, de mi nem tudtuk elmondani, csak átöleltük egymást, és zokogtunk. Soha nem lehet ezt elfelejteni, és kívánom, hogy mindenki érezze át ezt az örömet, főként, ha március 15-én, a szabadság, a magyar nemzet ünnepén veheti vissza régen vágyott magyar állampolgárságát.
MOLNÁR ARANKA, Bibarcfalva