Apai nagyapja Vajk, szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbának (Sar­bának) hívták. A 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezető rétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezető réteg elrománosodása csak a 15. században történt meg. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja, Vajk neve is török. Rásonyi László professzort idézem: "a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből."
A román eredet hívei az 1430 táján Milánóban írt levélre (levelekre) hivatkoznak, amelyben Hunyadi Jánost "Oláh Jánosnak" írják. E kijelentés többféleképp értelmezhető. Gondolhatunk arra, hogy Hunyadi Oláhországban, a vazallus magyar tartományban valamilyen címmel, hatáskörrel bírt. Ne feledjük, 1439-ben nevezték ki szörényi bánnak. A Szörényi bánságot, a mai Olténiát a középkorban még Kisoláhországnak is nevezték. Lehetséges az is, a milánói hercegi udvarban a magyar király jeles kapitányáról tudták, hogy havaselvi származású. Azonban e megnevezés a származási helyet jelölte, mert elterjedt szokás volt, hogy a származási hely népességéről neveznek el családokat oláhnak, szásznak, tótnak, rácnak stb. De nem szabad elfelejteni, a 15. század negyedik évtizedében a levélíró nem tudhatja azt, hogy az 1390-es években, amikor Serba fia, Vajk Magyarországra telepedett, a vlach (oláh) állam vezető rétegében még nagy számban voltak kunok, illetve kun származásúak. Az oláh megnevezés tehát nem egyértelműen jelent etnikumot, mert Hunyadi Mátyás dédapja, nagyapja lehetett kun, türk blak, délszláv, elszerbesedett vlach is.
Nem szabad elfeledkezni a származtatással kapcsolatos többi lehetséges forrásról sem. A híres nyomdász, Heltai Gáspár az 1557-ben ki­nyom­tatott, Chronica az magyaroknak dolgairól című históriájában Mátyás apját, Hunyadi Jánost a magyar király törvénytelen gyermekének mondja. Ő úgy tudja, hogy Zsigmond beleszeretett egy Morzsinai nevű nemes család lányába, és e frigy eredményeképp született Hunyadi János. A király az áldott állapotba került leányt férjhez adatta Serba fiához, Vajkhoz. E származtatással megmagyarázható a Hunyadi család gyors felemelkedése, Hunyadi János példátlan karrierje.
Bonfini, a király olasz krónikása a hollós címer alapján Mátyás származását a római Corvinusokig vezeti vissza. Egy másik elképzelés szerint Hunyadi János édesanyja a bizánci császári család tagja volt. Mátyás egyik levelében a török szultánt, II. Mehmedet rokonának, azaz egyazon vérből származónak nevezi. A királyi udvarba menekült Dzsem török trónkövetelőről azt mondja a pápai követnek, hogy rokona, mert a görög nagyanyja nővérének a fia. Eszerint II. Murát és II. Mehmed szultánok anyai ágon Mátyás rokonai.
Egy biztos, Hunyadi János Magyarország kormányzójaként a magyar történelem egyik legnagyobb birtokkal és hadsereggel rendelkező római katolikus főura volt. Fia, Mátyás, a Szilágyiak hadvezéreket adó családjából is származva, Szilágyi Erzsébet nevelésében, magyar anyanyelvű és kultúrájú, márpedig az etnikai hovatartozás kérdése mindig a nyelvi és kulturális hatások függvénye.
A király származásának ilyen részletes elemzésére azért volt szükség, mert még a magyar történészek is gondolkodás nélkül elfogadják Mátyás havaselvi román származását, miközben egy szót sem szólnak a Szilágyi-ág hadvezéreiről, illetve a származással kapcsolatos más történeti forrásokról. Akarva-akaratlan lehetőséget teremtenek a nacionalista román történetírásnak arra, hogy Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoa­rát és Mátyásból Mateit "faragjanak". Nem véletlen a Mátyás-szoborcsoport talapzatán olvasható szöveg, mely szerint Mátyás a saját nemzete, "a román" ellen harcolt.

A moldvai hadjárat
Az 1467-es csatát azért kell bővebben bemutatni, mert akárcsak Mátyás származásával kapcsolatban, még magyar történelmi kiadványokban is találunk olyat, hogy Mátyás király vereségét emlegetik. Ennek történelmi gyökere csupán annyi, hogy az 1460-as években Mátyás-ellenes összeesküvést szerveztek, s a lázadók, az elégedetlenkedők felbujtója Moldva vajdája, Ştefan, így érthető módon igyekeztek a királyt befe­ketíteni.
Miután Mátyás király 1467-ben a királyi hadak élén felszámolta az erdélyi lázadást, elhatározta, hogy megbünteti a örök hűbéres és lengyelbarát Ştefan cel Marét is. Bár késő ősz volt, Mátyás elrendelte a hadjárat megindítását. A király hadereje 12 000 főnyi elit hadtestből állt, és ennek vezetésére több tapasztalt hadvezért állított. A kor jeles, csatákban edzett hadvezérei, Giskra János, Magyar Balázs és Kinizsi Pál irányítják e sereget.
A Szebenből kiinduló haderő 1467. november 2-án Segesváron pihent meg, majd november 6-án, Erdővidék központját érintve, a barcasági Földvár irányába haladt. November közepe táján átkeltek az Ojtozi-szoroson. A tehetséges moldvai vajda azonban időben értesült Mátyás hadi készülődéseiről, és segítséget kért IV. Kázmér lengyel királytól. Bevágatta és eltorlaszoltatta a Keleti-Kárpátok szorosait. Ezek az intézkedések azonban nem tudták meggátolni a magyar király hadának előrenyomulását, mert a magyar csapatok elhamvasztották a fatorlaszokat, és szétverték a lengyel lovas alakulatokat. Mivel Ştefan cel Mare seregei csupán könnyűfegyverzetű lovasokból és gyalogosokból álltak, nem merte vállalni a csatát a kitűnően felszerelt és kiképzett magyar hadsereggel szemben, amelyben a lovasság nagy része páncélos vagy félnehéz volt. Ebben az előnytelen katonai helyzetben a moldvai hadi taktika csak a cselvetés, a portyázás és a felperzselt föld stratégiája lehetett.
Mátyás serege az Ojtozi-szoroson kelt át, már november 19-én elfoglalta Tatrosvásárhelyt vagy Tatárosmezővárost (Tîrgu Trotuş), november 26-án Bákót (Bacău), majd a Szeret folyó völ­gyében haladt előre Szucsáva (Suceava) főváros felé. November 29-én már a jól megerősített Román­vásárhelyt foglalták el. Itt tartották az első hosszabb pihenőt. Ez idő alatt a vajda, Ştefan több tárgyalást kezdeményezett, de a király és tanácsadói nem hittek a vajda szóbeli ígérgetéseinek. A magyar királyi had december 6-án ellenállás nélkül folytatta útját. December 13-án már megszállta Moldvabányát. E római katolikus püspöki székhellyel büszkélkedő városkában, amelynek katedrálisát még 1410-ben építették, vert szállást a király. A főemberek, az udvari bandérium és a főtisztek katonai kíséretei kaptak helyet a város centrumában, míg a hadsereg a városon kívül táborozott, mert nem tartottak semmilyen meglepetésszerű támadástól.
A vajda követei itt is felkeresték a királyt, de megegyezésre ekkor sem kerülhetett sor, mert a követségnek nem ez volt a feladata, hanem a kémkedés, a királyi sereg stratégiai helyzetének megfigyelése, valamint a közelgő moldvai orvtámadás gyanújának elterelése. Ez bevált, a király és főemberei, valamint az egész magyar sereg békésen készült vacsorázni és lepihenni, nem gondoskodtak még az őrségállításról sem, miközben a vajdai sereg óvatosan körülvette a várost, a tábori poggyászt és a lovakat, a szekereket a közeli Somuz és Moldva folyók erdeiben hagyva. Lévén, hogy a városközpontot szászok és magyarok lakták, a támadók számára nem okozhatott különösebb gondot a város felgyújtása. Egy­szerre több oldalról kezdték a gyújtogatást. Amikor Mátyás értesült a támadásról, már nem lehetett alaposan megszervezni a védelmet, nem lehetett sánccal, szekérvárral körülvenni a szétszórt táborozókat, és egységes irányítás alá helyezni a sereget. A piactér és a város központjának védelmét maga a király irányította. Hama­rosan két nyíllövés és egy dárdaszúrás éri, vérzik, de nem teszi le a fegyvert. Körülötte mindössze kétszáz veterán zsoldos, a királyi bandérium és a főemberek tömörülnek. A védelemben kitűnt a máramarosiak egy csoportja. Később az egyik vitézt köznemesi birtokkal jutalmazzák.
Csak négyórás küzdelemben sikerült legyőzni az orvul támadókat. Ştefan cel Mare is fogságba esett, de az egyik erdélyi hadnagy futni engedte az őrizetére bízott vajdát. A szemtanú, Janus Panno­nius leírása szerint a moldvabányai csatában tizenegyezer moldvai és négyezer magyar vesztette életét. E csatát kétségkívül Mátyás király nyerte meg. Győzött, de sebesülései, a tél érkezése miatt, távol az utánpótlás lehetőségétől kénytelen volt hazaindulni. Seregének háromnapi pihenőt engedélyezett, majd december 16-án elrendelte a hazatérést. Erdélyben a Gyergyó—Brassó vonalon haladt a nagy barcasági szász városba, Brassóba, ahol lehetőség nyílt a sebesültek ápolására.
A győzelem jelképeit, az aranyozott hadi lobogókat, a moldvai jelvényeket, a fegyvereket a budavári Boldogasszony-templomban helyezték el. Új hadjáratra, Moldva elleni háborúra már nem került sor, mert Ştefan cel Mare követei a magyar királyi székhelyen vazallusi esküt tettek, elfogadták Mátyást hűbéruruknak.

Tábla a történelemhamisítás szolgálatában
E történelmi tények alapján az olvasót nem kell meggyőzni arról, hogy a moldvabányai nagy moldvai győzelem mennyire tekinthető "román" győzelemnek, mennyire jogos a Mátyás király szob­rának talapzatán éktelenkedő tábla, illetve hogy milyen szintű a történelemhamisítás. Mind­azok, akik sérelmezik a szoborcsoporton elhelye­zett, a legyőzött Mold­vát jelképező zászlót, meg­nyugodhatnak tehát. 1940-ben, amikor Észak-­Er­délyt visszaadták Magyarországnak, termé­szetesen, nemcsak az etruszk (római?) farkast tá­volították el, de a hazug propagandaszöveget is, visszaállítva a Fadrusz-szoborcsoport eredeti állapotát. Pár év múlva, 1945-ben, amikor a szovjet hadsereg megszállta Kolozsvárt, a front mögötti hátország nyugalmának biztosítására a szov­jet hatóságok a magyar Mátyás király felirat helyébe a latin nyelvű Mathias rexet helyeztették. 1992. december elsején Gheorghe Funar ma­gyar­ellenes kolozsvári polgármester a Mathias rex felirat alá feltetette az 1932-es táblát. Így adódott az a helyzet, hogy a fiatal nemzedék e tábla felirata alapján immár tizennyolc éve ismét olvashatott a saját, azaz a román nemzete ellen támadó Mateiről.