Sötét szeme gonoszkodóan villan.
— Hátulról óvoda, elölről öregotthon. Na, ki az?
Legutóbb magára gondolt, de akkor nem volt ennyi káröröm a hangjában. Tétovaságomat látva türelmetlenül leplezi le saját rejtvényét:
— Ejnye, hát T. G.!
Kérdően nézek rá. Fogalmam sincs, ki az. Kutatva méricskél.
— Énekes. Donát út. Orgonák. Tényleg nem tudod?
Nem én. Majd elejti pápaszemét, úgy bámul, aztán hirtelen összeszedi magát:
— Akkor jó. Akkor van még remény. Mert ez a Duna Televízió mindent megtesz, hogy népszerűsítse...
Málika morcos, zsémbes öreglány, liliomos foteljéből nézi a lakása előtti kis erdőt. Vérpiros körmével a fotel kárpitján dobol.
— Néha azt hiszem, velem van baj. Hogy vénülök. Ötször átgondolok mindent. Aztán mindannyiszor oda lyukadok ki, hogy utálom a szórakoztatóipar fedőnevű hazudozást. Hogy azt mondja ez az ürge: "Ó, Erdély, szép hazám, ha még egyszer láthatnám, soha többé nem hagynám el őt..." Miről beszél? Útlevelet könnyen kap, mehet. Az országhatárok nem zártak. Vaknak sem vak. Hát mi a fene baja van? Ha pedig megy, mért nem ül ott, mint ahogy azt a nótájában olyan pátosszal fújja?
Nézi a ház előtti borókást. Feketerigó ugrál a bokrok alatt, a tenger közelségét sirályok jelzik. Sokáig hallgat, aztán a szokásosnál rekedtebben szólal meg:
— Kétszáz kilométeren át sírtam, amikor elhagytam a hazámat. Azokkal a könnyekkel tisztán tarthatnák az Államvasutak minden szerelvényét. Tudtam, hogy mit hagyok ott, s azt is, hogy miért. Vagy nem. Mert román asszony ölelt magához, ő vigasztalt a határig. Azóta nincsenek könnyeim. Mind ott maradt a román asszony zsebkendőjén. Hát, igen...
Bólogat, almát hámoz.
— A héját majd kitesszük a madaraknak, szegényeknek hosszú volt a tél... Szóval, tudd meg, fiam, nem lenne szabad neki ilyen komoly dolgokkal viccelődni. Jól fizető, dalba öntött, közönséges képmutatás. S hiszi, Istenem, s elandalul tőle az emberiség, hogy nem szakad ránk az ég...
Az ablak előtt kergetőző cinkéket nézi, s a szeme vidáman csillan.
— Te, képzeld el, ha csak egyetlen napra megpróbálnánk őszinték lenni! Ilyeneket énekelni, hogy például: "Ó, Erdély, szép hazám, az állam fölkopott ám..." Vagy hogy: "Elhagytalak, zöld fenyves, a svéd kégli kényelmes." Esetleg: "Gyermekkorom sok szép nyara s hat ökör sem húzna haza." "Délibáb a Hortobágyon, itt meg bankkontóm van, három!"
Sokáig, szívből nevetünk mindketten.
— Látod, gyermek, az őszinteség nem csak becsület dolga. Könnyebbé, vidámabbá is teszi a délutánt.
Igen, s hiteltelenné az én Máli néni-portrémat, gondolom savanyúan. Megnyugodhatom, arca ismét elborul. Kifelé kémlel, nézi a tekintetnek határt szabó kis erdőt.
— Még hogy nosztalgiából költöztem fenyves közelébe! Na, hallod! Ez a nyomorult erdő a végtelen, fenséges tengert takarja el! Viking hajók ringatóját. S ráadásul örökzöld, télen sem látom tőle a vizet!
Ez igen, ez az én Málikám! Pattog, fortyog és sistereg. Akárcsak a tévé telefonvonala az énekesnek gratulálni igyekvők hívásai alatt.
