Igen, már ő is, Baász Imre is hetvenéves lenne, ha lenne, de két évtizede nincs közöttünk, csak a műveivel, melyek időszerűségének nem ártanak az évek. Árkoson az utóbbi időben ez a harmadik kiállítása.

Először 2006-ban szintén az Istálló Galériában volt egy hármas kiállítás A három Baász címmel, ahol július 16-án Imre bizonyos munkáit tekinthettük meg, ezt követte szeptember 22-én lánya, Baász Orsolya tárlata, majd október 14-én felesége, Baász Szigeti Pálma állította ki műveit. Imaginárius múzeummá változott ez a három tárlat, ismét együtt volt a család, de úgy, ahogyan soha nem lehettek együtt. A műveikkel, amelyek nyilvánvalóan nem egy időben keletkeztek.
2008 decemberében utolsó rajzaiból, apokaliptikus vízióiból nyílt reveláció erejű kiállítás a Szentkereszty-kastélyban. A rajzokat bizarr módon felnagyítva is láthattuk — ez Kopacz Attila nagy ötlete volt, aki a Baász-művek animátora, a művész emlékének ébren tartója is, épp most készül műhelyében egy, a teljes, szerteágazó, hatalmas életművet bemutató album, amellyel a város, ahol Baász másfél évtizedét töltötte, leszámítva finnországi tanulmányútját, már régóta adósa a művésznek.
Visszatérve az ellobbanó élete utolsó napjaiban, a halál közelségében készülő apokaliptikus látomásokra, a legkevesebb, amit elmondhatunk róluk, hogy nem vett rajtuk erőt a halál. A mostani, kevésbé ismert grafikáiból nyíló kiállítás mutatja, hogy Baász Imre sok mindennel kísérletezett ugyan, igyekezett összekapcsolni a különféle médiumokat, de a rajzhoz, élete első szerelméhez (ne feledjük, a Kalevala illuszt­rációi hozták meg számára az első igazán nagy sikert s országos elismertséget!) tulajdonképpen soha nem lett hűtlen.
1985-ben El a faltól címmel nyilatkozott e sorok írójának (A Hét, 1985. szeptember. 5.): "...az elmúlt évtizedben hirtelen tágult ki minden, intermediális lett a művészet, különböző kifejezési formák kapcsolódtak össze. Ez, gondolom, már a fiatal művészek 1981-es, általam szervezett Médium című kiállításán is látható volt. Én igyekeztem határozottan megmaradni egyfajta radikális szemléletben. S azt is el kell mondanom, hogy sok mindennel kísérleteztem ugyan az elmúlt években — fotóval, grafikával, kombinált formákkal, csináltam határozottan agitatív jellegű sorozatokat is, akciókat —, de én még mindig hiszek a grafika egyetemességében..."

S itt mondja ki azt az ars poeticá­nak is felfogható mondatot, amelynek igazságtartalmát most kiállított, hallatlanul friss, izgalmas grafikái is hitelesítik, világosan bizonyítják: "A jel pusztítója mindig a közeg, megszokott közegéből kell kivonni tehát, s egészen friss jelentéstartalommal feltölteni."
A nyolcvanas években készülő intermediális művein és grafikáin figyelhetőek meg visszatérő jelei, a biztosítótű például, a madár, a vaskapcsok, a trombita, a kard stb., utalva A város elhagyásának egyik módja vagy A föld sebei című ciklusára. Itt több médium felhasználásával — fotó, rajzok — és szellemes összekapcsolásával hozott létre bizarr tárgyakat, amelyek immár műalkotásként is a Baász-­féle jelek összetéveszthetetlen és egyszerre imaginárius s konkrét terében a korszak embertelenségei, a környezet és a szellem szennyeződései ellen tiltakoztak.
Külön utalnánk egyik nagy és megrendí­tő művére, a tizenhét rajzból ál­ló, A föld sebei című sorozatára, melynek leágazásaként tekinthető több most kiállított grafika is. A briliáns rajzsorozathoz szintén tartozik egy tárgy, "kegykép, avagy a kegyelet oltára..." Ez a műtárgy a rajzoknak mintegy összefoglalása, belsejében egy ­kozmikusan óriási rovarhoz tartozó biztosítótűvel, háta mögött, a drapériára tűzve még számtalan kisebb-nagyobb biztosítótű. Ennél már semmi nem lehet bizonytalanabb. Semmi sincsen egymaga — sugallják Baász grafikái, miközben a romló emberi kapcsolatok s az elrontott világ, a pusztuló környezet milyenségén gondolkodtatnak el —, minden csak másokkal együtt, másokra utalva, másokkal kapcsolatba lépve, másokért létezik. Talán éppen ez a hetvenéves Baász Imre műveinek legfőbb tanulsága.