Van-e még olyan bolygó ebben az alig sem ismert mindenségben, mely ennyire a matriarchátusra épített? Kérdezhetnék könnyebbet erről a mi Földünkről, hiszen annyit már megtudhattunk róla az elmúlt néhány közelebbi évtizedben, hogy messziről nézve gyönyörű. Aztán közelebbről látva s élve meg az életvitelét, sok mindent magunk és egy-egy nemzedék is megállapíthat felőle.
Ami az emberiséget illeti, hát az nem kékben meg zöldben pompázik, ahogy az űrhajósok mondják messziről. Sokan vagyunk, sokfélék, színesek, ám egyben mind hasonlatosak (nem is egyben, de most ne menjünk másfelé), abban, hogy anyaközpontú ez az emberi világ, bárhonnan nézzük.
És nem csak azért, mert az Ő öléből fakad az élet, melléből az éltető tej, kezéből indul a kenyér.
Itt sokféle erkölcsi rendet akasztottak ránk sokféle hatalmak az utóbbi tízezer évben, ám ha a férfi fiatalon válságba került, laboda s más burján verte föl reményes életét, mindig az anyához, az anyjához menekült erőért, tanácsért — vigaszért végső esetben.
Áldást osztott, amikor elindultunk felőle, bele a nagy e világi ismeretlenbe, áldjuk a kezét és a jó tanácsait.
Néha arra gondolok — most is —, hogy azért tanított meg Ő beszélni, hogy aztán egyszer megköszönjem s megköszönjük az életet, a kenyeret, meg azokat az ebédeket, amelyek legjavát a mi tányérunkra rakta, maga pedig ette, ami maradt. Ha egyáltalán evett.
Őrizzenek az istenek, hogy elfelejtsük ezt.
Kegyetlen korunkban újból visszatérni látszik az az idő és az a mindennapi áldozat.
Hogyan kell élnünk, azt is a nők, az anyák meg a leendő anyák mondották meg hitelesen.
És soha nem mondotta egy anya sem, hogy így kellene, feltételes módban.
Az anyák mindig föltétlenes módban adtak törvényt, tanácsot.
Szavuk nyomán lett hiteles a látható világ, mert hittünk a szavukban. Vesztes és véglegesen kitagadott csupán az lehet, aki elfelejtette az anyai törvényeket.
Vallástörténészként határozottan kijelenteném: minden hasznos és igaz felé eligazító törvény az anyáktól származik, értve ebben a hitéletet is.
Nem vagyok vallástörténész, pedig de jó lett volna arra is tekinteni, többet, mint tettem, tettük! A nő, amikor szoptat, hisz az életben, hisz a gyermekében, hisz abban, hogy érdemes volt kihordani az életet, áthordani erre a földre egy-egy eddig ismeretlen fiókát. Ezzel a hittel imádkozza le kisfiát a fa tetejéről épen, ezzel a hittel röpteti égi szellemi magasba.
A nő, aki szeretetet, szerelmet és hitet csöpögtet mindenik testbe. Másként meg nem élhetne amaz. Maga a megörökölt szeretet az, a melléről leoldozott szeretet, ami az ember minden sejtjét összetartja, szét ne hullana egy is. Ő lopja belénk, az örök nő, az örök anya azt a rettenetes nagy összefogó erőt, amelyhez hasonló csak a világegyetem kohéziójával, vonzásával mérhető.
