A rendszerváltás előtt jogfosztásként éltük meg valamennyien, hogy lassan, de biztosan számolták fel a magyar tannyelvű középiskolai osztályokat, minden fél osztálykáért, minden helyért elkeseredett küzdelem folyt. Ma önként és dalolva íratják román iskolába az aggódó szülők gyermekeiket.
Az elmúlt esztendőkben sajnos a szükségesnél kevesebbet beszéltünk minderről. Gondoltuk, elég, ha nyitva állt és áll az iskolák kapuja, válogathat a szülő, gyermek, hogy hol folytatja tanulmányait. És lám, most azzal kell szembesülnünk, a székelyföldi magyar szülő annyira aggódik csemetéje jövőjéért, hogy jobb sorsa reményében román iskolába íratja gyermekét. Tudjon románul — mondják —, akkor lesz jövője ebben az országban. Hogy magyarul nem tud, hogy anyanyelvét rosszul beszéli, nem ír és nem olvas, hogy kiesik a nemzeti kultúrából, elidegenül népétől, úgy látszik, sok szülőnek nem okoz gondot. És azt sem mérik fel, hogy az asszimiláció fájdalmas, lassan pusztító. S bár az államalkotó nép örömmel nyugtázza a folyamatot, le is nézi a kisebbségi sorsból kiszakadni óhajtókat.
Rég kiderítették a pedagógia tudós emberei, hogy a legbiztosabb és legmegalapozottabb tudást anyanyelvén szerezheti meg a gyermek, hogy a román iskolát végzők eredményei például a román egyetemeken alatta maradnak a magyar iskolába járókénak. Ezt a kolozsvári építészeti egyetem magyar oktatóinak sokéves felmérése igazolja. S nem ártana emlékezni Hegyeli Attila, egykor Csángóföldön tanító magyar szakos tanár ama megfigyelésére, hogy e vidék román iskoláiban tanuló csángó gyermekek matematikatudása nagyságrendekkel lemaradt a román anyanyelvű társaiké mögött, mert a fogalomkialakítás és a tudás rögzülésének folyamatát megzavarta a kétnyelvűség.
Ha gyermekeink egy része nem kíván magyarul tanulni, ha szüleiket nem érdekli iskoláink, nyelvünk és nemzeti létünk jövője, teljesen fölösleges a Székelyföld területi autonómiájáról, belső anyaország megteremtéséről, személyi vagy kulturális autonómiáról álmodozni.