Az őszi, rozsdavörös tölgyerdőben három egyforma személyautó kanyarog a hágó felé. A mélykék égen egy keskeny felhő lebeg, éppen alatta bukik át az országút a tetőn.
Onnan, a hágóról már be lehet látni a Kaukázus déli lejtőire, a Kahét-medencére, Kahétiára. Ott született Niko Piroszmanasvili, a festő. És Jozeb Nonesvili, a költő. Piroszmanasvili most lenne száztizenhat esztendős — az ilyen kor errefelé nem is ritkaság —, de ő nem élt, csak ötvenhatot.
Jozeb Nonesvili ott ül a legelső gépkocsiban, ő ezen a napon hatvanéves, ebben a rozsdavörös tölgyerdőben tölti be a hatvanat. Ki is lép a gépkocsiból, és kitárja karját ölelőn, áldón. Itt, a hágón, Kahétia kapujában fehér blúzos úttörők várakoznak virágcsokrokkal. Ők tudják, Jozeb Nonesvili ma hatvanéves, elmentek virágot szedni, és most elébe siettek ide, a hágóra. Egy kopott kis autóbusz hozta ki őket.
Raszul Gamzatov is kiszáll a gépkocsiból. Ő is költő, de még csak ötvenöt éves, a hegységen túl született, Dagesztánban. Megáll Nonesvili mellett, barátságosan integetnek az úttörők felé. Kiszáll a gépkocsiból Gamzatov Raszulné és Nonesvili Jozebné, kiszállnak a szeplős Hamzatil lányok. Párducbőr bundájukon motoz a hágó szele. Barátságosan integetnek az ingre vetkőztetett úttörőknek. Az úttörők átadják a csokrokat, és elmondják az előre betanult üdvözlő versikéket.
Én is kiszállok a gépkocsiból, sietve feltűröm kabátom gallérját. Hűvös szél fújdogál a hágón. Barátságosan integetek az ingre vetkőztetett úttörőknek. Kapok egy szál őszirózsát, tartom ügyetlenül, kelyhével torkom magasságában. Mindenki egy szál virágot tart a kezében, mint amikor koporsóra készülnek dobni jobb temetéseken.
A rozsdavörös erdőből emberek érkeznek nagy tálcákkal, kancsókkal. Megérkezett a lapos grúz kenyér, a kahét vörösbor. Jozeb Nonesvili előtt egy pengetős, egy dobos és egy fafurulyás férfi áll, rákezdenek. Miközben játszanak, arcuk feszes és mozdulatlan, zenéjük, mint a pergőtűz. Raszul Gamzatov föltűri egy kicsit a kabátujját, lassan leguggol. Ő táncol egyes-egyedül.
De eljöttek ide az oszétek, a csecsenek, az avarok és ingusok is. Még türkménekkel is meg lehet ismerkedni. Kérdik is, ki vagyok? Költők is odajönnek. Ők is kérdik, ki vagyok? Nagyon örülnek a szerencsének. Igen, Petőfi Sándor. És Kossuth Lajos. Üdvözöljük Petőfi Sándort, üdvözöljük Kossuth Lajost.
Köszönjük, átadjuk.
Kahétia földje sárga meg barna, olyan sárgásbarna. Néhol pont olyan, mint a mustár. Egy ilyen mustárszínű, fölszántott földdarab fölött a távolban hófehér csík ragyog. Mi az? Mondják, az a Ninikoscihe. Egy gleccser napsütötte taraja, ami ott csillog a Ninikoscihe derekán.
Az úttörők kezében nincs már egy szál virág sem. De a meghívottak virágot tartanak kezükben, és poharakat. Ott állok én is, háttal a fényképésznek, a képen majd nem látszik, mit tartok a kezemben, elnézek messzire, a Ninikoscihe jeges hegyvállára, közben Joseb Nonesvili éppen felém hajol. Olyan a képen, mintha éppen beleköpne a fülembe. Pedig csak azt mondja, üdvözli Méliusz Józsefet. Üdvözli Weöres Sándort. Ismeri őket, tehetséges emberek.
Köszönöm, átadom.
Az úttörők nem fáznak, áttetsző fehér ingük alatt vastagon öltöztek. Ők és a gépkocsivezetők nem részesülnek az ünnepi asztalból, nem kapnak a vörösborból. Talán majd este. A vacsora, az már odalenn, kahét földön lesz, a legendás kahét vendégszeretet szellemében. Minden nép vendégszerető. A hagyományos vendégszeretet minden nép sajátos jegye.
Kicsiben én is ilyen vagyok, én is szeretem a vendégeimet. Már akit éppen meghívok, ez már nálam amolyan különc szokás. Szeretem a vendégeimet, de körükben is leginkább saját magamat.
Emelem poharam. Raszul Gamzatov közben kezét áldólag a társaság felé tárja. Üdvözöl mindenkit, beleértve a távolmaradottakat is.
