Mi is fog sekerülni? Az, amit egy egész nemzet akart. És amit egy nép elhatározott, az akkor, 1948-ban volt égre menendő.
Nem hitte senki?
Sokan, rengetegen hitték. És gyönyörködve és hátborzongva hitte Görgey és Kossuth, és hitte a kiskunsági kun meg a jászsági jász család, és engedte a férfiakat hadakozásba menni a szabadságért.
A föld akkor is a családra maradt. Hiszen szántani, vetni kellett.
Csak hittel lehet ekkora háborút kezdeni a szabadságért.
Vasvári Pál, Petőfi, Kossuth hírrel hirdették, hogy másképp is lehet holnap, és igenis szabadok lehetnek a népek, ha erősen akarják azt, és hisznek a maguk igazságában.
Nem hitte senki?
Az utolsó lélekig mindenki hitte, hogy ha egy nép ekkora pászmát vállal, akkor annak dőlnie kell a kasza alatt!
Akkor, 1848 márciusában maga a történelem kapott hidegrázást. Tegyük itt hozzá: nem csak a magyar, hanem a német, az osztrák lázadások, az olasz földrengetések miatt.
Nézzük, ahogy nemzeti imádságunkká vált Március 15.
Gyönyörködünk a szabadon szálló szóban.
Nagyon szánjuk a kiszáradt szájjal fohászoló magyar nemzettársainkat.
Repes a szélben a három magyar szín, s igen a magyari remény is: Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, / új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Tenyerén hordozza hétszilvafás népét Ady, és az idézett sorban ott áll a nemzeti lélekfutárrá katonásodott Petőfi a maga megifjúdott és szabadságra újjászületett magyar népével.
Itt már nincs menekvése, csak az árulónak. Ha idejében teszi az árulást.
Semmit nem von le a magyarok negyvennyolcas dicsőségéből, ha emlékezünk Európa más elárvult nemzeteinek harcairól is. És ahogy negyvenkilencben tudomásul adta Petőfi: Európa csendes, újra csendes — mi úgy vehetjük kenyérként kézbe a magunk szabadságát. Ahogy lehet. És ahogy kell.
Fölszállott a szabadság lehetősége. Holt hősök emlékével lobogózzuk meglévő szabadságvágyunkat mindörökké a népek között.
Sűrűben vagyunk, de látszik fölöttünk az ég s néhány vezérlő csillag.