"Első évben diktatúrára hajlamosak voltatok. Neked még lábvizet is kellett vinni. Egyszer én is vittem. De ezek olyan dolgok, amik a régi kollégiumokból maradtak meg reminiszcenciaként. Te református létedre katolikus gimnáziumba jártál, s ott voltál bennlakó. Veled is hordatták a nagyobbak a lábvizet. Fölényesen beszéltél a csürhe bandával. Nektek a tanárok előtt nagyobb tekintélyetek volt. Jó iskolákból jöttetek. Nem kellett tulajdonképpen tanulnotok, éltetek a régi zsírból. Fölényesen olvastatok mindenféle könyvet. Egy rongyos füzeted volt, amibe mindent beleírtál. Arra emlékszem, hogy egy március tizenötödikén az úgynevezett múzeumból muzeális értékű dolgokat hoztatok ki. Hogy az ott milyen kezelés alatt volt, most is csodálkozom. Te alakzatba állítottad a bandát, a ’48-as puskákat a hátunkra kellett venni, csákó volt a fejünkön, s masíroztunk a hátsó udvaron. Addig, amíg masírozhattunk, mert az elvtársak hamar meg­tudták. Az igazgató­ság elé kerültünk, de nem egyszerre, hanem egyen­ként. A lényeg az, hogy megünnepeltük március 15-ét. Voltak pisztolyok, kokárdák, nemzetiszín szalagok. Én még most is csodálkozom, hogy ebből nem lett óriási baj. Hát ezerszer kisebb dolgok miatt csaptak ki diákokat, s volt, akiket be is börtönöztek."

Turóczi Mózes szobra Kézdivásárhelyen

Mondtam Péternek már 1996-os beszélgetésünk során, amelyet a Csupa csapás az élet című könyvembe foglaltam (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996), hogy az iskolavezetés és a város érdeke volt eltussolni a dolgokat. Másképp leváltják az iskolaigazgatót, talán még a rajoni vezetőségből is azokat, akik az iskoláért feleltek. Emiatt cinkosainkká váltak. Nem a miénk volt az első ilyen eset. Gyanítom, hogy 1947 előtt, amikor Kézdivásárhely főterén a vörös csillagot egy éjszaka felrobbantották, abban is az előttünk járó nagyobb diákok keze lehetett. Mert robbantottak máshol is, a front átvonulása után tele volt a vidék elhagyott lőszerrel és fegyverrel.

Emléktábla Turóczi Mózes egykori ágyúgyárának helyén

A március 15. megünneplésére sietők a Turóczi Mózes ágyúgyára helyén álló, emléktáblával megjelölt épület előtt

Az a március 15-i felvonulás pedig a tanítóképző fél futballpályányi hátsó udvarán, a gesztenyefák alatt erősen jól sikerült. A muzeális értékek — ’48-as flinták, pisztolyok, tenyérnyi széles nemzetiszín keresztszalagok, csákók, sisakok, kokárdák és egyéb kellékek — az egykori kézdivásárhelyi múzeum anyagából kerültek ki, amelyeket az iskola egyik eldugott épületében tároltak az "elvtársak" és a hatóságok elől. Valamelyikünk ezt fedezte fel, s mivel akkor nem létezhetett hagyományőrző mozgalom, mi az eredeti felszerelést használtuk. A múzeumi tárgyak későbbi sorsát nem ismerem, de a helyzet az, hogy a következő években, amikor erre lehetőségem adódott, nem ok nélkül tüsténkedtem a kézdivásárhelyi Céhmúzeum létrehozása körül, s az sem a véletlen műve, hogy egyik tanítóképzős osztálytársunk, a gelencei Kelemen Dénes, amint lehetett, fiaival azonnal csatlakozott a Kárpát-medencei honvéd hagyományőrző mozgalomhoz. Akadt is gondja emiatt, mert előbb hitelesnek és eredetinek tűnő fapuskákat készíttettek, majd megöntették Gábor Áron ágyújának mását, s a mai magyar fővárosi és szegedi hisztériához hasonlatosan a román parlament elé túrták fel az ügyet, olyan felhangokkal, hogy félkatonai szervezetek az erdőkben végeznek lőgyakorlatokat. Volt házkutatás is. Amikor Kelemen Dénest megkérdezték, hogy van-e lőfegyver, azt felelte: Mi az hogy? Van még ágyú is!
Az ellenőrök előbb elsápadtak, aztán megnyugodtak, amikor látták, hogy ki sincs fúrva az ágyúcső. Díszlet, kellék egy játékhoz, amelyet természetesen a hatalmiak nem kedvelnek, de a demokrácia játékszabályai szerint el kell tűrni. És el kell tűrni a ’48-as viseletet is. S azt is, hogy a mi erdélyi hagyományőrzőink magyarországi bemutatókon is jelen vannak. Újrajátsszák, mondjuk, a szőregi csatát.
Érdekes, hogy a 90-es évekbeli romániai hisztéria ebben a tekintetben mára alábbhagyott. Most az autonómia vált kifúratlan ágyúvá, illetve a székelyföldi területi autonómia helyszíne hadszíntérré.
Majd elmúlik ez is.
Szóval a gyermekkori, fiatalkori márciusok végigkísérték életünket. Serdülőkori politikai kicsapongásainkat talán abba is hagytuk volna, vagy nem fokoztuk volna, nem vittük volna át a komoly játékok szférájába, ha engedték volna, hogy játsszunk, kijátsszuk magunkat. De nem hagyták, és mi csak azért is komoly játékokba kezdtünk.
Kézdivásárhelyre visszatérve: az 1968-as adminisztratív-területi átszervezés után nekem Kovászna megye akkori kultúrmindeneseként az első dolgaim közé tartozott, hogy Kézdivá­sárhely ’48-as hagyományait ne hagyjuk a közemlékezetből kimosni, és ne engedjük a meglévő tárgyi emlékeket elkallódni. Előbb a Turóczi Mózes uram ágyúgyárának helyén lévő épületre helyeztettem emléktáblát, és létesítettünk szerény ipartörténeti kiállítást. Po­litikailag úgy lehetett manipulálni a dolgokat, hogy az ipartörténet, a céhek története, a mesterségek története haladó hagyomány, a szocialista ipar előzményéhez tartozik.
Az emléktábla körül aztán nagy bonyodalmak keletkeztek, mert magának a táblának az elhelyezését és ennek minden szavát előbb megyei szinteken, majd Bukarestben jóvá kellett hagyatni. Közben nekem el kellett utaznom néhány napra, s amikor visszaérkeztem Háromszékre, munkatársam pánikba esve mondta, hogy a táblaállítást lefújták. Az ideológiai titkár fújta le. Nem lesz — és punktum.
Mondtam Mátyás Árpád barátomnak — felügyelő volt a megyei kultúrbizottságnál — , hogy a csapás iránya a következő: mi nem találkoztunk, ezért az üzenetet nekem nem tudta átadni. Én pedig azonnal indulok az uzoni sírkőfeliratozóhoz, hogy márványba vésse a szöveget. — Kirúgnak! — mondta a kolléga. — Az emléktábla akkor is a helyére kerül! — feleltem. — Megyek én is veled — önérzeteskedett Árpád. — De ezért csakugyan kirúgnak — figyelmeztetett. — Hallgass rám — bátorítottam —, X. elvtársnak nem szólunk semmit. A táblát elhelyeztetjük a ház falára, s Sziklaszilárd — így szólítottuk a háta mögött — van annyira okos, hogy amikor a kiállítás avatásán észreveszi az emléktáblát, azaz nem hajtottuk végre a parancsát, lenyeli a békát, és nem szól semmit. Nem mer botrányt csinálni, mert ez hatalmas presztízsveszteséggel járna. Mert milyen katonatiszt az, aki olyan parancsot ad, amelyet nem hajtanak végre?
Kirohantunk Uzonba, a betűvéső emberhez. Idős mester volt, a szeme erősen könnyezett, s váltig azt hajtogatta, hogy a hátralévő két nap alatt ő nem tud annyi betűt bevésni. A szeme erősen gyenge.
— Kedves bátyám — vettem át a szót —, a hagyomány szerint amikor a kökösi csatából Gábor Áron holttestét Uzon felé menekítették, még azt hitték, hogy a muszkák követik őket. Hirtelen itt hantolták el az őrnagy tetemét. Ideiglenesen. Csak a gyep alá kaparták. Más­nap, amikor észrevették, hogy az orosz sehol sincs, a Feketeügyön túl maradt — az oroszok még nem tudták, hogy győztek —, akkor vitték át Gábor Áront Ereszte­vényre, és temették el a Nagyút mellé, a templomkertbe, ahol most a Gyárfás Győző mérnök tervezte emlékmű áll. Ez az Uzonban töltött éjszaka nem éri meg, hogy megpróbálja a lehetetlent? Ha most nem tesszük fel azt a táblát a kézdivásárhelyi épület falára, akkor erre többet nem lesz alkalom.
— Megpróbálom, kérem — húzta ki magát az idős mester.
Elérkezett a kiállítás megnyitásának napja. Az épület külső falán a vászon alatt lapult a tábla. Amikor megérkeztünk, Sziklaszilárd azonnal észrevette a parancs megszegését.
A táblát nagy megyei és városi asszisztenciával lepleztük le. Sziklaszilárd elvörösödött, össze­szorította az ajkát, és egy árva szót sem szólt az ügyről. A tekintetét én sem nagyon kerestem. Aztán a siker láttán bátorságra kaptunk, és következett a kézdivásárhelyi céhmúzeum megalapozása, amelyben a városvezetésnek és a lakosságnak elévülhetetlen érdemei vannak, de a szervezési és a tudományos munka dandárját Incze László tanár úr vállalta és végezte el.
Aztán Gábor Áron szobrát is hazacsempésztük Nagyváradról, s felállíttattuk Kézdi­vásárhely főterére, de az már egy másik történet.

(Részlet az Irattekercsek az idő toronygombjában című, készülő könyvből)