A Japánban történt természeti katasztrófasorozat úgy tűnik, felrázta egy kicsit a világ közvéleményét, mert a veszélyérzet már nem csak a kisebb és szegényebb országok lakóin uralkodott el, hanem a gazdag, politikailag ütőképes országokon is.
A romániai ciánmérgezés és a magyarországi vörösiszap-katasztrófa még csak kis hullámokat kavart, megszenvedték az ott lakók, a kisebb közösségek, de akiknek "a háza táját" nem érintette, ártatlannak vallották magukat, mint valamikor Pilátus.
Sokan tárgyalják a médiában az atomreaktorok robbanásveszélyét, ezért most nem is a környezeti hatásokra akarok kitérni, hanem a szükséges szemléletváltásra: már nem lehet azt mondani, hogy ők a hibásak, mert mi mindannyian hibásak vagyunk valamilyen szinten az ilyen helyzetek kialakulásáért. Továbbmenve: azt a figyelmeztetést is meg kell értenünk, hogy csak együtt sikerülhet megelőzni a hasonló katasztrófák végzetessé válását.
Ehhez pedig először is önvizsgálat szükséges, ami az egyén szintjére lebontva azzal a kérdéssel kezdődik: mit is vinnék magammal — netalán kit —, ha menekülni kellene?
A választ keresve rájöhetünk, hogy nem is a magas technikai fejlettség tehet igazán boldoggá, sem az újabb és újabb anyagiak megszerzése. Talán nem is abban kellene keresnünk az elégedetlenségünk, boldogtalanságunk okát, hogy kevesebb jut nekünk, mint nyugati szomszédainknak, hanem abban, hogy ebben a ködös helyzetben lassan elveszítjük egymást.
Miközben arról ábrándozunk, hogy majd kihasználjuk a fejlődés adta lehetőségeket, nem vesszük észre, hogy minket használnak ki munkaerőként, fogyasztóként, jóhiszemű polgárként, mert egyenként gyengék vagyunk.
A tudatos életvitelt, az együttműködés fontosságát kellene továbbadni gyermekeinknek addig, amíg mi is el nem felejtjük...
