Három hajléktalan él egy sepsiszentgyörgyi, Olt negyedi lepusztult kazánházban. Azt mondják, két éve tanyáznak a romok között, ott vészelték át a telet, a hideg napokat. Támogatást, segítséget sehonnan nem kapnak, legfennebb a környéken lakók jóindulatára számíthatnak. Mivel ketten berecki származásúnak vallják magukat, a megyeszékhelyen szociális ellátásra nem számíthatnak, amikor már nem bírják, megkérnek egy-egy arra járót, hívja ki hozzájuk a mentőt.
.jpg)
Menedék a betonrengeteg A szerző felvétele
A három otthontalan a Nicolae Colan Általános Iskola és az állami tömbházak közötti kazánházmaradványban lakik, egy sarokba meghúzódva, civilizációhoz szokottak számára elképzelhetetlen körülmények között. Az épületroncs hatalmas, üres csarnok, mindenik ablaka betörve, így a betonhajlék esőtől, széltől, hótól véd, de hidegtől egyáltalán nem, legalább a nap besüt, ha ezt ők vigasznak tekintik. Egyik sarokban ágyféleség, s az elnyűtt kékes paplan alatt három ember, mellettük ételmaradványok, pillepalackok, nejlon, zakota. És egy izgága barna kutya, aki idővel odasimul az idősebb férfi mellé. Ő Majlát Ferenc, hetvenöt éves, lábujjai lefagytak, levágták. Unokája, Erika, korát illetően egyaránt elhangzik a 25 és a 28 év, mindketten bereckiek, az ő férjének mondja magát Apa Lajos, ő harminckilenc éves, szentgyörgyi. Hogy kerültek ide? "Úgy, hogy nincs, ahova mennünk. Nem kaptunk semmi segítséget." Hogy bírják a hideget? "Nincs, amit csináljunk", tüzet raknak rongyokból, papucsokból. Mindhárman katolikusnak vallják magukat, munkahelyük sosem volt, irataik hiányosak. "Kontájneroznak", olykor segítenek a környéken lakók rajtuk, éppen egy férfi hoz nekik vizet, ennivalót: "Ha van valamim, segítek rajtuk". Azt állítják, voltak a csíki negyedi éjjeli szálláson, de a "cigányok reánk szöktek, s megvertek". Napközben "ülögetünk, beszélgetünk, eszegetünk, ha van mit". Éppen valami bőrt kaptak, azt méregetik. Olykor főznek, látszik a tűzrakás nyoma a betonon. Tisztálkodásra nincs lehetőségük. Miben reménykednek? "Építsünk házat valahova" — ábrándozik hangosan Erika. Lajos azt mondja, ő is meg van operálva, "el van vágva a nyakam is", megkéselték a vasazók. "Elegünk van nekünk..."
Hideg napokon megtörtént, a két férfi annyira fázott, hogy valósággal üvöltöttek a fájdalomtól, sebeikre panaszkodtak, környékbeli lakónak kellett kérésükre mentőt hívnia. A mentősök "félszeműként" ismerték az idősebbet, többször megfordult már náluk.
Tankó Vilmos, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat szociális irodájának vezetője nem emlékszik, hogy az elmúlt húsz hónapban bereckiek fordultak volna meg az éjszakai szálláson. Nem is lehetne őket befogadni, emlékeztet — "eltanácsoltam volna őket" —, mert szentgyörgyi menedékhelyre jogszabály szerint csak megyeszékhelyi személyazonosságival rendelkezőket fogadhatnak be. Amit a kazánházi hajléktalanok magukról, a velük történtekről mesélnek, nem tartja mind valósnak — "mese" —, s más lehetőséget nem lát, hamarosan felkeresik a kazánháziakat, s megpróbálják "hazatanácsolni" őket Bereckbe. — Nem tudjuk a megye összes problémáját felvállalni, elég nekünk a szentgyörgyi hajléktalanok gondja, nincs erőnk arra, hogy azokkal is foglalkozzunk, akik beszivárognak — teszi hozzá.
