Farcádi Botond
A szerda esti hőbörgéshez képest visszafogottabban, de tegnap is folytatódott a tévesen Orbán Viktornak tulajdonított üzenet körüli cirkusz: Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét bekérette a román külügyminisztérium, és felszólították, határolódjék el a magyar kormányfő köszöntőjét kiegészítő mondatoktól.
Amit igencsak nehezen lehetett volna megtenni, hiszen, mint kiderült, a nagykövet feleségének szavaival, valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalának soraival tévesztették, avagy mosták össze a magyar miniszterelnök üzenetét egy pontatlan román hírügynökségi tudósítás alapján.
Csakhogy kit érdekeltek egyáltalán a tények? Hiszen azok számára, akik a bizalmatlansági indítvány vitája során a leghangosabban kiáltották, hogy veszélyben az ország szuverenitása, területi egysége, akik a leghevesebben ostorozták a magyar állam vezetőit, és a két ország kapcsolatainak megromlásáról beszéltek, tegnapra mintha tét nélkülivé vált volna a játszma. Lejárt a bizalmatlansági indítványról szóló szavazás, nem sikerült a magyar—román ügy kapcsán összeugrasztaniuk a hatalmon levő pártokat, kudarcba fulladt a kormánybuktatási kísérlet. Meg aztán ország-világ láthatta, mily nagyon védelmezik ők Erdélyt az irredenta magyaroktól — és ez bizony Romániában még mindig szavazatokat hoz a konyhára. És minden bizonnyal éppen ez a legelkeserítőbb tanulsága a szerda esti történéseknek: húsz évvel a rendszerváltás után még mindig eredményesen lehet kijátszani a magyar kártyát, a román pártok pedig még mindig csak a pillanatnyi érdekeiknek megfelelően viszonyulnak a magyar kérdéshez, politikai helyzetük függvényében egyik nap kisebbségbarátnak, másik nap nemzetféltő nacionalistának mutatkoznak.
De azon azért az RMDSZ régi-új vezetőinek sem ártana elgondolkodniuk, eredményes-e a kormányzati szerepvállalást mindenek fölé helyező, a román partnereket igen gyakran váltogató, ide-oda simuló, gyakran kettős kommunikáción alapuló politizálás, amelyet az elmúlt időszakban folytatott az érdekvédelmi szövetség, és amely, ismét bebizonyosodott, csöppet sem tette megértőbbé, érzékenyebbé a romániai pártokat az erdélyi, a magyar kérdés iránt. A román politikusok ugyanúgy üvöltöznek, ha autonómiáról hallanak, mint évekkel ezelőtt, és változatlanul nem tudják, mit jelent az önrendelkezés, a szövetség politikusai pedig továbbra is kínos magyarázkodásra kényszerülnek, valahányszor erről kérdezik őket Bukarestben.
Pedig rajtuk is múlik, hogy meddig él még Romániában a nacionalizmus szelleme.
