Ez idő tájt még Erdélyben is kevesen éltek, ezt bizonyítja III. András királyunk 1293-ban kiadott rendelete, amelyben a románok egyetlen királyi uradalomba való összegyűjtésére, letelepítésére ad parancsot. Erre azért volt szükség, mert a románok csak a királyi birtokokra telepedhettek le. Kis létszámukat még az elfogultsággal nem vádolható Erdély története (1988) is tényként kezeli, idézem: "csak a Déli-Kárpátok lejtőin és az Erdélyi-Közép­hegység déli felében jelentek meg szórványosan románok egyes magánbirtokokon. Olyan kevesen, hogy így Kelet-Magyar­országnak ma románok által is lakott részein 1300-ig közel ezer, nagyrészt magyar, kisebb részben szász falut említenek az oklevelek, ugyanebben a korszakban mindössze 6 olyan falunak a nevét ismerjük, ahol bizonyosan éltek románok, s ezek közül 5 (Enyed, Fülesd, Illye, Fenes, Szád) kétségtelenül magyar eredetű nevet visel. Tohán, azaz Oláhtelek viszont már nevével elárulja, hogy magyar környezetben keletkezett."

Maros-Torda megye címere (faragta: Sándor János)

Az első román telepek a korábban létrejött magyar, szláv települések határaiban létesültek. A magyar király a románok magánbirtokokra való letelepedését csak 1365-ben törvényesíti, engedélyezi. A székelyföldi románság első nagyobb méretű betelepedése az 1600-as évek tájára tehető, amikor a hosszú ideig tartó háborúk Székelyföldön is nagyfokú elnéptelenedéshez vezettek. Demény Lajos akadémikus sorait idézem: "súlyos volt a népességi veszteség a Székely­földön, annyira, hogy már-már veszélybe hozta a fejedelemség számára oly fontos székely katonaelem kiállítását". Az elnéptelenedés elsősorban a nyíltabb székelyföldi tájegységeket érintette. Maros­széken a többi "székely székből, Erdély más vidékéről vagy az ország határain túlról bevándoroltak" száma 1614-ben elérte a 35 százalékot. A betelepültek közt a "jövevény románok aránya" 12 százalék. Úgy tűnik, hogy a románság első nagyobb betelepedése ekkorra tehető. A Marosszékre letelepedett román családok száma elérte a 196-ot, őket 76 marosszéki falu fogadta be, ez átlag két-három családot jelentett.
A Székelyföld peremvidékein kialakult román közösségek származási helyéről és demográfiai viszonyairól azonban keveset tudunk, de ezek már nem az általam tanulmányozott korszakban alakultak ki. A székelyföldi románság első csoportjai tulajdonképpen az 1658-as tatárjárás, az 1718—19-es nagy pestis és szárazság után kezdenek önálló tanyákat létrehozni. Lénye­gében a 18—19. században létesülnek azok a települések, ahol ma román falvak vannak. Az egyik legrégibb román közösség a kézdiszéki Bereckben alakult ki, róluk okleveles adatok szólnak. Az itt élő románok 1833-ban összeállított panaszlevele alapvető forrás. A berecki románoknak az Erdélyi Főkormányszékhez küldött leveléből megtudjuk, az első román telepesek 1780-ban érkeztek Bereckbe. Őseik földjét, Havas­elvét és Moldvát "az adó növekedése, törvények nem léte, az igazság kiszolgáltatásának hiánya" miatt hagyták el. Kez­detben négy esztenát hoztak létre a háromszéki, a csíki és a gyergyói havasokban, ahol legelőket béreltek. Évtizedeken át a berecki vámnál fizették adójukat, amikor juhaikat téli időszakban áthajtották a határon, mert a telet a Duna mellett, illetve a Dunától délre vészelték át. Fél évszázad alatt azonban annyira megszaporodtak, hogy a panaszlevél összeállításának évében már 24 esztenát tartottak fenn, mert szaporulatuk óriási, népes családjaik vannak, amelyekben "tíz, tizenkét vagy akár tizennyolc gyerek is születik". (Cserey Zoltán: Ön­kor­­mányzatiság Három­széken)
Amint már említettem, a mai székelyföldi (falusi) románság elődei nem az általam vizsgált korszakban telepedtek le Székely­földre, hanem a 17—20. században. A városi románság túlnyomó többsége azon­ban csak a trianoni békediktátum, 1920 után, illetve Ceau­şescu parancsuralmi rendszere idején költözött ide. Ők az etnikai arányok megváltoztatására, a tudatos telepítés eredményeként, állampolitikai célból kerültek Székely­földre. Nagyobb román közösségeket a székely megyeközpontokban hoztak létre, a legnagyobb arányban Maros­vásárhelyen, majd Sep­si­szent­györgyön és Csíkszeredá­ban, de kisebb számban jelenlétük már más székely városokban is érezhető. Termé­szetes, hogy a nacionalista román történetírás, a kitalált dákoromán történetírás propagandáját emlegetve, a románság ősiségét sulykolja. Mivel ez a periódus sem tartozik e dolgozat témájához, kutatásaim időszakához, a székelyföldi román települések és a székely városokban élő románság betelepítésével nem foglalkozom, csak a tájékozatlanok számára tértem ki erre, mert nem szeretném, ha azzal vádolnának, hogy a románságot Székely­föld népesedési történetéből kihagytam.

(folytatjuk)