"Gombostűre tűzve szépen / Ezernyi színes pillanat / Az idő, ha megdermed a képen, / Az öröm talán itt marad."
Máli néni erdőszéli kertecskéjében ülünk, s Ákost hallgatunk. Nagyon halk, mégis mintha a mi dalunk simítana végig a fákon, szelíd hullámot vet a svéd lombozat a magyar dal ütemére.
— Direkt termő szőlő és sárguló szőlőlevelek illata a ház oldalán, amikor teljes erőből tűz le rá a szeptember végi nap... Méhek, darazsak, a kertben dolgozgató szomszédok, a háttérben a Jézuskiáltó mint keret. És kereszt. Keret és kereszt, az, az....
Beleszippant a svéd erdő levegőjébe, régi illatok után kutat.
— A kirulyi vadon hófehérkés, héttörpés titokzatossága s a kicsi vegyesbolt a semmi közepén....
A hintaszék fehér karfájára könnyed köröket rajzol az égőpiros köröm.
— Legelők lila kosbora az Erzsébet kútja fölött, s kékiringó, szeder.... S a legszebb: sóskúti erdők avarillatú hóvirágja, társas séták télszagú erdeje, s egy kar, amely kifog...
Ákost lelkileg örökbe fogadom, s megesküszöm, hogy ezentúl csakis az ő művészetének engedem át Málika hangulatának irányítását.
Aztán valahogy mégis ott találtam magamat egyedül. Pontosabban: nem egyedül, hanem magányosan.
Hogy mi van? — eszmélek föl a révületből, hangosan dúdolni kezdek, segítek az énekesnek, az ezernyi színes pillanatot pedig legszívesebben az asztalon lévő üvegbura alá terelgetném, el ne szeleljenek. De jaj, valami "értelmetlen áldozat", "felgyülemlő holt anyag" is derengeni kezd a dalban, s ezzel a derengéssel egyenesen arányos a ború, amely Máli arcára kezd rátelepedni.
— Mindig mindent ráfogunk az idegen uralomra, s magunkba nem szívesen nézünk.
No, helyben vagyunk. De már nem tudom megállítani a kopogó körmök kíséretében reánk zúduló fergeteget.
— A magyar rokon nemhogy segített volna elviselni a diktatúrát, még megfenyegetett, följelent vagyonhalmozásért, ha nem kaphat egy gatyamadzaggal többet a szülői örökségből! A magyar barát csak addig volt barát, míg meg nem kérdezted, hová fordulj, kit fizess le (melyik magyart), hogy te is álláshoz juss oly módon, mint ő! Magyar volt a tanfelügyelőnő, aki úgy taszigálta a magyartanárt, mint sakktáblán a gyalogot! Magyar volt a kopasz személyzetis káder, aki már a "szabad világban" vigyorogta szembe veled diktatúrabeli "bűneidet", s tett újfent munkanélkülivé! Magyar volt a férfi, aki csak azért hazudta a szépet, hogy majd jelentést írhasson a szekunak.... S aztán a magyar szülők felelőssége! A harmincas létszámú osztályokban átlagban öt gyerek ismerte a magyar himnuszt. Úgy esett szét bennem a nemzeti tudat, mint levesben a szétfőtt hagyma....
Máli elfullad, Ákos is néma, helyette Szilágyi Domokost hallom: "Miként a kélgyó, hogyha vedlik, eldobja múltját, s egy darabig árva csupaszságba zárva, csupasz élettel néz föl a világra..."
— S most pedig? Nézd azt a tollasodást, ami magyar érdekvédelem címen zajlik! De a legbántóbb, hogy ez a zavarodott bagázs egyszer csak kapta magát, s célba vette Szilágyi Domokost. Egy "ügynökmúltat föltáró közlemény"-ben.
(Mint már annyiszor, most sem tudom eldönteni, melyikünk érzett rá először a témára.)
— Nem elég, hogy rohadt tetem lettünk egy tragikus történelem szemétdombján, még mutogatunk is a legmegkínzottabb sejtjeinkre! S hol vannak a tartótisztek? Ők nincsenek útban senkinek? Akik kiverték a zseniből azt a verssort, hogy: "Mi már nem is vagyunk, csak akkor, ha útban vagyunk valakinek." Azok nem számítanak?
Sövényünk előtt elüget a svéd szomszéd svéd macskája, szájában egy frissen fogott svéd egérrel. Hát, most az az egér is elmondhatja, hogy útjába kerültem valakinek, s purc...
— A Küküllő partján egyszer medvével találkoztam. Ott nyújtózkodott a vízparton, bennem pedig hol félelemmé, hol ámulattá dermedt az izgalom...
Málika mesél, körülöttünk ismét ezernyi színes pillanat, gombostűre tűzve, szépen. Istenem, miért van az, hogy "közöttük csak pokolra szállani lehet"? "Megszokható" — folytatja Szisz. Megszokható?
