Miként a kicsi, félreeső székely falvakban, úgy ott sincs munkahely, a többnyire idős emberek nyugdíjból és háztáji mezőgazdálkodásból élnek, de az Uzon községhez tartozó, száz és egynéhány lakost számláló településen újabban már üzlet sincs, nemhogy orvosi rendelő vagy gyógyszertár, emellett a közlekedés, a szállítás is körülményes. S noha elöregedő falu, viszonylag sok gyermek lehel életet iskolába, óvodába, népes családokba. Csak konok szívóssággal, erős hittel remélhető, hogy a jobb napokat is megélt ékszerfalucskában lesz még pezsgés, a mostaninál élénkebb világ.

Falumúzeum s szívdobbanás
Ott, ahonnan szilveszter napján szilaj lovak rán­cigálják ropogó havon a szánt, rajta derűs, vidám, évet s talán bút is búcsúztatni kívánó, kipirosodott arcú legényekkel, ott, ahol dombok közé szorultan ugyan, de lélegzik egy kisközösség, lehetnének élhetőbbek is a hétköznapok. Az öregek a kollektivizálás előtti időket, a hatvanas éveket emlegetik nosztalgiával, akkor hatszázan is lakták e települést, a mostani, száztizenegy magyarósi pedig úgy él, ahogy lehet. Az állattartást nehezíti, hogy a tejet nem tudják értékesíteni, nagyobb léptékű mezőgazdálkodással alig pár ember foglalkozik. Persze, juhok legelnek a magyarósi határban, jócskán, számukat ezerötszáz-kétezerre becsülik, csakhogy a sok jószág s a föld már idegeneké, Kovászna környéki juhtartó gazdák magyarósiaktól szereztek olcsón ötven hektárt meghaladó külterületet, amit legeltetésre használnak. Bambulnak tehát a nyájak, s kutyák rontanak a látogatók autójára — pedig még bicikliútként is jelölt ez a szakasz — a falu felé vezető, napnyugtakor kietlen, sivatagias hangulatú, a Feketeügy szomszédságában simuló lapályon, körülményessé téve a Rétyi Nyír mögötti térségben az idegenforgalom csí­ráztatását. Mert miként oly sokfelé, a derűlátók Sepsimagyaróson is turizmusban vélik a jövőt, ám hogy különösen vonzó e térség, egyelőre csak a sokasodó hétvégi házak igazolják, a faluban vendégfogadó, folyamatosan működő szálláshely nincs. Nem csak a háromszékiek, mások is nagyon kedvelik ezt a települést: látnivalóért, csendért, vadakért.
Ha gyermekcipőben is, de a vendégjárás fejlesztését szolgálná az uzoni önkormányzat szándéka, miszerint falumúzeumot hoznának létre Sepsimagyaróson. Az Uzonba költözött Csia Ildikó és testvérei szülői házát vásárolták meg, s a felújítást már elkezdték. Csia Ildikó örömmel mutatja a fekete eperfa árnyékában húzódó, télidőben egykor jégcsapokkal szegélyezett, fatornácos, kékes parasztházat, ugyanakkor keserűséggel látja, hogy "az idő múlásával" milyen gyorsan megy tönkre az épület. Középkorú, betegnyugdíjas asszony, aki még mindig fiatalsága színeit látja a kis patakkal, jókora csűrrel, málladozó búbos kemencével darabolt udvaron. Örül, hogy falumúzeummá alakítják a száztíz esztendős házat: "ennél jobb érzés nem is létezik". "A legtöbb szeretetet itt kaptuk, minden szál ide köt", s amikor mostanság hazatér, "akkorát dobban a szívem, hogy azt egyszer le kell nyelnem, s utána erőt veszek magamon, s jövök tovább"...

Itt lesz a falumúzeum

Rendezték a földügyeket
Uzon község polgármestere, Ráduly István körvonalazza a magyarósiakat sújtó nehézségeket: leginkább azt fájlalja, hogy a rászorultság sokakat — az "elkeseredetteket és elöregedetteket" — arra kényszerített, hogy földjeiket potom pénzen eladják. Viszont örül annak, hogy korábban, még 2006-ban sikerült megakadályozniuk, hogy egy vastag aranyláncos bukaresti befektető tízhektáros területet vásároljon a Heveder szomszédságában (annak brassói tulajdonosától, aki korábban magyarósiaktól szerezte meg), az lett volna az elképzelése, hogy ebben a csendes, nyugodt, békés környezetben, a "legszebb helyen" üdülőtelepet létesítsen a fővárosiak számára. "Nem engedhettük meg, hogy a község hét települését egy nyolcadikkal gyarapítsuk, nem akartam behozni új embereket, így Magyarós megmaradt székelymagyar falunak, mert ha nem, az itteniek az érkezők szolgái lettek volna" — magyarázza a polgármester.
Rendezték viszont a földügyeket: újramérték a területeket, a gazdák birtoklevelet kaptak, s aki igényelte, annak a telekkönyvezést is megoldották. Összesen 650 hektárnyi mezőgazdasági területről van szó, ebből 134 hektár "a levegőben volt", vagyis hiányoztak a birtoklevelek. De megtörtént, hogy egy-egy részre két birtoklevél is szólt, továbbá sokan nem hivatalosított formában adták-vették a földeket, nem tudták bizonyítani a tulajdonjogot — jegyzi meg Dankó Éva, az uzoni önkormányzat földügyekkel foglalkozó referense.
De a pár évvel ezelőtt még a "legelhagyatottabb" településen ma már van közvilágítás is, noha némely önkormányzati képviselők kifogásolták az oda irányuló beruházásokat, mond­ván, hogy a magyarósiak — a falufelelős Szász Csaba református lelkész szerint most 111 lélek él ott, sok közöttük a gyermek — fizetik a legkevesebb adót. Ennek ellenére tavaly közel 500 tonna kavicsot, sódert szórtak a falucska utcáira, viszont orvoslásra szorulnak a vadkárok, ezek rendezését is várják a Csere Egyesülettől.

Üzlet nélkül
A polgármester is Sepsimagyarós eredetiségére alapuló idegenforgalmi vonzerőben bízik, elképzelése szerint a falumúzeum 2012-re elkészül. "Szeretném, hogy bárki, aki Alsó-Háromszékre érkezik, láthassa, ezelőtt száz évvel milyen körülmények között, hogyan éltek itt az igazi magyar székely emberek." A vendégforgalomhoz már van egy "megmentett kultúrotthon", de aszfaltozott, jobb útra is szükség lenne, a közel tíz kilométeres földút egyelőre csak a követ s a pénzt nyeli. Ráduly István bátorítja a sepsimagyarósiakat, megkezdődött a település fejlesztése, folyamatban az út javítása, ne adják el javaikat, mert felértékelődik majd a kistérség, de ha mégis áruba bocsátják, akkor a szentgyörgyieknek kellene ott földet, telket, házat vásárolniuk, mert most ugyan még köves, de két éven belül aszfaltozott út lesz Magyarósig, utána minden drágább lesz. Szeretné, ha az elszármazottak gyermekei, unokái visszatérnének, és dolgoznának a falusi turizmus meghonosításán. Nézete szerint idővel Magyaróson is létrejöhetne, ami Bikfalván már megtörtént: a Csere-tető alatt is sok pénzt lehetne keresni a panziókkal, egy-két szobát vendégfogadásra alakítva sokkal könnyebben meg lehetne élni, mint pityókatermesztésből. Újabban ugyanis nem mindenki igényli a szállodai körülményeket, "ma már keresett a falusi turizmusban az eredetiség, az a legfontosabb, hogy rendezett udvar, tiszta szobák legyenek, s nemcsak a háznak, hanem a melléképületeknek is vonzó arculatuk legyen".
Viszont addig is azzal szembesülnek, hogy tavaly év végén bezárt az egyetlen sepsimagyarósi üzlet, mert gyenge a vásárlóerő, az emberek leginkább hitelben vásároltak. Most azon vannak, hogy megoldják a közszállítást, heti egy alkalommal egy régi, feljavított volt iskolabusz hozná s vinné a magyarósiakat Uzonig. De az is egyértelmű, az elöregedett faluba (noha több hat-nyolc gyermekes család is él) valahogyan vállalkozást, mezőgazdasági beruházást kellene telepíteni (például nagyok a területek, sok a szilvafa), legyen munkahely. Az egykor gazdagabb Ma­gyaróson ma kizárólag mezőgazdaságból, állattenyésztésből élnek, önellátóak az emberek, a kenyeret is maguk sütik — magyarázza Ráduly, akinek személyes vágya, hogy mosolygós arcokat láthasson Sepsimagyaróson, azt, "hogy az embereknek van reményük, életkedvük".

Nehéz, de megszokták
A Kóréh Ferenc nevét viselő kultúrotthon előtt magyarországi rendszámú Mercedes kisbusz hajt el, kiszáll belőle egy zömök férfi, s eladó ócskavas után érdeklődik. Jó árat adna, ha lenne miért. Odébb, a Fodor János egykori tanító nevét viselő iskola előtt egy középkorú, megtört asszony megy, s a magyarósi bajokról beszél. Nincs munkahely, s noha negyvenhét éves, sosem volt állása a faluban. Nyolc gyermekét "rendezi", férje tizenkét éve felakasztotta magát. Miért? "Az ital." Volt valami bánata? "Ő tudja, nekem nem mondott semmit." Nagy Tünde abból él, amit alkalmanként dolgozni tud, segélyt nem kap, segítséget olykor igen. "Kínlódunk, mit csináljunk?" A bővített család tizenhét főt jelent, ennyien laknak egy kerítésen belül, két házban. Legnagyobb gyermeke huszonhat esztendős, neki hamarosan megszületik a hetedik gyermeke. Legkisebb fia tizenkét éves, ő éppen a szomszédos épületben tartózkodik, az összevont, kilences létszámú elemibe jár, negyedikes. Nagy Károly derűs, tiszta tekintetű kisfiú, édesapját nem ismerhette. Mesét szeret olvasni, s vezetni vágyna, amikor majd nagyra nő. Bajos volt ilyen körülmények között cseperednie, de most segíti édesanyját, amiben csak tudja.

— Nagyon nehéz így oktatni, elsőstől negyedikesig — jegyzi meg Gál Erika tanítónő, jó lenne, ha a szülők otthon foglalkoznának gyermekeikkel. Igénytelenek, nem kérdezik meg, leírták-e a házi feladatot, "ráérnének, hiszen a gyermek az első, ez lenne az igazi segítség egy tanítónak, ha a kicsik nem csak azzal maradnának, amit az iskolában kapnak". Dél van, tizenkilenc éves, szép szemű, kedves arcú lány érkezik egy hároméves óvodás gyermek után. Testvére? Nem, saját gyermeke. Férje nincs, egyedül neveli. Ő maga, bár még mindig szeretné, nem tudta befejezni az iskolát, csak nyolc osztályt járt. Nincs pénz, nincs lehetőség. Reméli, nem marad itt örökre, szeretne dolgozni. Otthon él, főz, takarít, gondozza az állatokat. "Nehéz, de hezzaszoktunk már." Távol a világtól, végzettség, szakma híján — miként oly soknak hasonló helyzetben — csak konok szívóssággal, erős hittel léphet majd előre.
Zsellérsors?...