A hatvanöt éves Vinczeffy László új, Ludium — Játékosság című tárlata kiváló alkalom, hogy a művészt köszöntve és fél fordulatot téve hátrafelé, megpróbáljuk egybelátni Vinczeffy egymást folytató korszakainak műveit.
Az idők kezdetén, a hetvenes évek elején mintha a székely sorstragédia jellemző és döbbenetes arcai, alakjai gomolyogtak volna a minuciózus aprólékossággal megfestett képeken. Ez az aprólékosság, a kidolgozás tökélye mindvégig jellemzi Vinczeffy munkáit, következő periódusának elképzelt középkort idéző nagyméretű festményeit éppen úgy, mint az ezt követő kígyó-, madár-, hárpia-, polipszerű, mutáns lények áradatát. A szorongás, amely már a lovagkor bizarr álomvilágát és a székely sorstragédia szereplőit megelevenítő pazar festményein is érzékelhető volt, itt felerősödik. Minta egy kagyló álmodná itt magát különféle formákban.
Ezek után, a nagy szín- és formatanulmányon tűnik fel egy eddig ismeretlen, önmagát a végtelenségig variáló alakzat. Corvinák gerincére, oldalaira, sumér eposzok agyagtábláira emlékeztetnek e formák, dühös monotóniával mutatnak legbelső, rejtett, intimitásukat meg-megmutató önmagukra.
Vinczeffy szín- és anyag-tanulmányaiban, miniatúráiban megfigyelhető az a törekvés, hogy egyetlen metafora felé haladva, de azt soha nem érhetve el, ennek az örökös egy formának a változatait mutathassa fel, variációról variációra közelítve azt, amit elérni nem lehet soha.
Ezután jelentek meg a művész világában, a szín- és anyagtanulmányokkal párhuzamosan, a szobrok. Mindenekelőtt a kaptafák. A torz szépség különös alakzatait hozva létre. Fenyegetettség — az immár hatalmassá, az egész emberi világot érintő fenyegetettség! — árad ezekből a művekből s a velük párhuzamosan születő, az előző korszakok világait idéző miniatúrákból. Az önmagukat sokszorozó formák ingerült monotóniával mutatnak legbenső rejtett önmagukra és a világban uralgó erőszakra.
Együtt szemlélve Vinczeffy különböző korszakainak műveit olybá tűnik, mintha egy üvegfalú teremben forognánk körbe. Sejtetések, áttűnések, átjárhatóságok, átszakítások, áttűzések, átdöfések bűvölhetnek el vagy döbbenthetnek meg, ahogy erre a Vinczeffy világát rendkívüli empátiával elemző Egyed Péter is rámutatott. Vinczeffy munkáinak "humán üzenete immár a nyugtalanító torz szépség". "Ami pedig az emberi világra vonatkozottságát illeti, talán ez lesz az a világ — immár utótermészet —, ami az ember jelenléte után marad."
