Mikor a hetedik gyermekük nagyobbacska lett, azt mondja a parasztember a feleségének: "Alig van mit ennünk, asszony, ereszük el ezt a legkisebbet az iskolába, megígérte a tanító, hogy ő gondját viseli a fiunknak." Úgy is lett, a fiú elment a messzi iskolába, el is végezte a harcászati főiskolát, majd egyéves angliai továbbképzés után a brit katonai akadémián diplomázott. És ahogyan a szegény parasztember és parasztasszony legkisebb fiához illik, elkergette országa zsarnok királyát, és 1969. szeptember elsejétől magántulajdonba vette Líbiát. Teljes neve Muammar Abu Minyar al-Quadhafi, a Forradalom Testvéri Vezére és Útmutatója.
Kadhafi viselt dolgaiból elnöki uralkodása negyvenkét esztendejébe sok minden belefért. Gyakran fenegyereknek gondolták, mint barátját, Ceauşescut, aztán kiderült róla, hogy kosztümös ripacs. A gyilkolásban viszont profi volt. Bérencei utasszállító repülőgépet, éjszakai mulatót, polgári célpontokat robbantottak, brit rendőrt puffantottak le, másként gondolkodók ellen követtek el merényleteket. A Forradalom Testvéri Vezére korábban hatalmas összegeket költött különféle terrorszervezetek támogatására. Kijelentette, hogy a vele szembeszegülő muszlimok akár Mekkában is legyilkolhatók. Ez az ember minden megtorlás és gazdasági szankció ellenére 2011-ig élve és hivatalban maradt. Ugyanis a tékozló fiú váratlanul bevallotta bűneit, jóvátételt fizetett az okozott károkért, és az atyák (mert sok van neki: Berlusconi, Obama stb.) visszafogadták vastagbőrű keblükre, simogatásukkal vigasztalva a jó útra tértet. Mondanék szegényt, de hogy tehetném, amikor Líbia kőolajtermelésének tizenöt százalékát Olaszországba szállítja, akár a sajátját, a Juventus és az AS Roma focicsapat társtulajdonosa, a Fiat konszern és az Unicredit bank részvényese. A korábban pánarab eszméket hirdető, Ceauşescu sokoldalúan fejlett szocialista kebelbarátjának, Kadhafinak van egy novellás kötete is. A nemzetközi kiadás címadó írása (Szökés a pokolba) arról szól, hogy az elhivatott megmentőt a nép előbb a magasba emeli, majd hirtelen megvonja tőle a bizalmat. A szerző a vezére ellen forduló zsarnokként láttatja a tömeget. És ez a zsarnoki tömeg, a nép, üldözőbe veszi az elhivatottat, addig űzi, amíg a szerencsétlen a pokolban kénytelen menedékre lelni. Látnoki írás ez, ha Allah is úgy akarja.
Kadafi története az európai ember számára a kérdések özönét gerjeszti. A keresztény kultúra hagyományaira épülő államok polgárai egyre kevésbé értik a nagypolitika kompromisszumait. Miért barát ez a diktátor, és miért ellenség a másik? Ki közülük a még eltűrhető, és ki az, akinek mennie kell? Talán csak nem arról van szó, hogy az én gyalogparaszt polgári érdekemmel senki sem törődik? A Moszkva—Washington játékvezetői páros uralja annyira a pályát, hogy szinkronban befütyülhetnének. És nemcsak ők. A kadafikkal kötött, bevallott vagy eltitkolt szövetségek már éppen eléggé felborzolták a polgári demokrata kedélyeket.
Egy biztos: a diktátor bukásával Líbia tragédiája még nem, de Kadhafi története befejeződött.
Itt a vége, fuss el véle.
De mikor fut be a végállomásra a többi, pokolba tartó bérletes?