Valamikor réges-régen a háromszéki magas, kősziklás, égig érő hegyek tetején, a csíki havasok felől ragyogó királyi palota állt. E palotában egy szép tündérkirálynő lakott két szép lányával, akik olyan szépek voltak, hogy még a nap is csodálkozott az égen, mikor a gyémántos ablakokon át reájok pillantott.

A nagyobbik lányt Annának hívták, a kisebbiket Sárának. Anna olyan szent, jóságos, szelíd volt, mint a mennyei angyalok, de Sára, ó, jaj, csintalankodó, veszekedő, háborúzó kedvű, bocsássa meg a jó Isten, olyan viseletű volt, mintha a pokol mélységéből lopakodott volna föl. Fölmászott a legmagasabb toronyra is, minden torony tetejéről letördelte a szélkakast, húzta-kongatta a vészharangokat, hogy királynői édesanyját bosszantsa, s hogy féljenek-elijedjenek a Háromszék környékén lakók. Így a királynő elnevezte őket: a nagyobbikat Szent Annának, a kisebbiket Pokol Sárának. Egy nap, amint a csintalankodó Sára meghúzta a vészharangokat, tündérsereg érkezett: hófehér gúnyákba öltözött leányok, legények csipkés-szúrós fehér rózsákkal fölfegyverkezve.

— Mi bajotok, úrnőnk, királynőnk?! Ellenség jött rátok a brassói Fellegvárból? — kérdezték. Szégyenlősen pislogott a királynő, irulva-pirulva panaszolgatta, hogy csintalan kislánya szórakozása meghúzni a vészharangokat.

— Na, sebaj! — legyintett a tündérsereg fője —, ha már hozzád jöttünk, úrnőnk, fogadj minket mulatságra-vigasságra!

— Boldog vagyok — erőltette szavait a királynő —, hálás vagyok! Üljünk hát, vigadjunk, mulassunk!...

És enni-inni kezdtek a tündérek, láthatatlan kezek szolgálták a sok-sok finomságot, tokaji, marmenti borokat, a háromszéki erős szilvóriumot, fügét, narancsot, banánt, hát ott annyi sok-sokféle finomság volt, hogy azt sem tudták, melyikből csipegessenek-kortyolgassanak, tündéreknek illően. Aztán álomszép, mennyei orgonaszó hallatszott, táncra perdültek, szép tündéri táncokat, keringősöket jártak. Ó, a pokoli lány, a csintalankodó Sára vízipuskát faragott, az asztal alá rejtőzött, vérvörös borokat fröccsentett a táncolókra. Meglátta királynői édesanyja, irult-pirult szégyenében, de zúgolódtak, csodálkoztak a tündérek is, rémségesen-ijesztően mutatott rajtuk a vörösbor.

— Háhhá! Mennyei gyöngyök!... Tá­madjatok! Pokoliakká tettelek, mind megöltelek a bodzapuskámmal!... — vihogta Sára, és anyját is összevissza fröcskölte, csak Annát nem. Megharagudott a királynő, kirándította a rejtekhelyéről, hajába markolt, háromszor is alaposan pofon ütötte. Csöpögött, hulldogált Sára orcájáról a vér, anyja cifra gyűrűi felhorzsolták. Csak álldogált a szegény csintalan, mintha egy kőangyal lett volna, szótlanul nézte-figyelte dühöngő királynői édesanyját.

— Ilyet tenni, pokoli lány?! Pokol Sára. Parancsolom, többé soha látni nem akarlak, azonnal mész, és szokásod szerint fölmászol a legmagasabb torony tetejére, hogy záporeső, mennydörgés, villámlás tanítson meg reá, miképp kellene viselkednie egy tündérlánynak!...

Engedelmeskedett a lány, mintha megváltozott volna, megcsókolta Annát, csodák-csodája, anyját is, és szó nélkül elindult, de inkább szaladt a legmagasabb torony tetejére. Elsötétült az ég, az egész környék, villámlott-mennydörgött, hullott-zuhogott a záporeső, de úgy, mintha világvége érkezett volna. S a jókedvű tündérek tovább ettek-ittak, táncoltak, úgy, vérvörösen festett foltokkal a gúnyáikon. Sírt, szepegett Anna, kérlelgette királynői édesanyját:

— Őrjöngő vihar tombol, királynői édesanyám!... Kegyelmezz szegény Sárának, ázik-fázik odafönt!...

Annára is megharagudott a királynő, őt is alaposan pofon ütötte, őneki is vér szivárgott az orcájából, rá a fehér gúnyájára, onnan le a cifra padlózatra.

— Te szent vagy, és mi közöd a pokolival?! Szent Annácskám! Mit tettem néked?!... — szepegte titokban a királynő, sajnálta szeretett leányát.

— Kegyetlen vagy, királynői édesanyám! Miért nem adott Isten két követ néked, és ne két kislányt!... — sírdogálta Anna. És szaladt, rohant, esett-kelt, míg a tetőzeteken Sárához jutott, melléje állt, tenyerével védelmezte az eső elől, kebelébe rejtette a fejét, törülgette a könnyeit, ő is sírdogálni, imádkozni kezdett:

— Istenünk, te vagy az Egek Ura, Királyok Királya! Kérlek, hallgasd meg a kérésemet! Küldjed az óriásokat a brassói Fellegvárból, hogy minket elraboljanak. Sírdogáljon miattunk a királynői édesanyánk!

Alig telt el néhány pillanat, megszűnt a zivatar, kitisztult az ég, sikoltani kezdtek a lányok: két óriást láttak jönni, olyan gúnyosan kacagóztak, hogy még a kövek is reszkettek a földben a félelemtől. Húzta, kongatta Anna a vészharangokat, de nem törődtek a tündérek, mert a királynő azzal nyugtatta őket, hogy Sára csintalankodik. A palotába rontottak az óriások, törtek-zúztak, bontottak-romboltak mindent, ölték-gyilkolták a bortól kábult tündéreket, mindent megettek-fölfaltak az asztalokról, még csak egy gyűszűnyi bort sem hagytak véletlenségből sem valamelyik pohárban.

Mikor a királynőt fogták, hogy a gégéjét kiszakítsák, galambbá változott, s a tornyok felé bukdácsolt, hogy a lányait menekítse. Anyjuk vérkönnyeket sírva csattogtatta a szárnyait, kiabált, jajongott, kereste, de sehol sem találta sem Annát, sem Sárát. Még a kövek is sírtak a földben, még a fák is sírtak, mikor kiáltozni kezdte a nevüket: Annácskám! Sárikám! Hol vagytok, édes leánykáim?!

De nem felelhettek, mert mindkettőjüket elragadta a két óriás. Nézkelődik mindenfelé a királynő, s hát nem messzire a palotától megtalálta Annát, amint az óriás vitte, de Sárát sehol sem látta. Szegény anya, keservében még a húsát is mardosta a testéből, de mindhiába tette. Imádkozni kezdett:

— Istenünk, Egek Ura, hallgasd meg boldogtalan anyai kérésemet! Add meg, Teremtő, hogy két leányom szabaduljon a pogányok karmai közül! Változtasd a drága, jámbor Szent Annámat végtelen mélységű tóvá! Sárát is végtelen mélységű pokoli vízzé változtasd, éjjel-nappal kavarogjon-hánykolódjon, főjön, mérgező gázokat fújjon bosszújában!

Leugrott a torony tetejéről, ezerfelé ment a teste, hatalmas nagy kövek-kősziklák lettek belőle. Nyomban eltűnt a királyi palota, mintha soha nem is lett volna.

Fogant az átka, a nagyobbik leánya, Anna nem messzire, ahol a palotájuk állt, végtelen mélységű tóvá lett. Sárát Kovászna város központjában érte el az átok, ő is végtelen mélységű tóvá vált, éjjel-nappal hánykódik-vergődik, kavarog, fő, mérgező gázokat fújdogál. S a testvérszerető, jámbor Szent Anna addig forgott-kavargott, míg a föld alatt is Sáráig jutott, ma is siratja, ma is a két kezét fogja. De jaj, ha megharagudnának, Kovásznának vége volna, Háromszéknek vége volna!