Négy sorban most épp Lászlóffy Aladár élményét gondolhatja tovább az olvasó, egy vészjelző csikorgás hallatán hány hullámhosszon mi minden indul el a költő képzeletében. Mert minden mindennel összefügg. És ez különösen igaz, amikor az élet érdekében kapcsolódnak a dolgok egy sikoly, egy kései fékezés nyomán.
Egy fék visít fel, mintha fájva-fájna.
Lehet, az egész éjszaka megáll.
Egy részeg kor hever az út porában,
vagy önmagára hajtott a halál.
És a második sornál – halljuk – zuhogva-dübörögve elindul a világmozgás irányában, ellenében (?) a költő aggodalma. Aki a mindenség árvaságában tartja magát egyszeri s független magányosnak, kötelességének és felelősségének teljes tudatában – hiszen azért költő! – azonnal a legrosszabbat tételezi fel: lehet, az alvókkal együtt az egész éjszakába göngyölt világgal esett baj. Igen, aki a mindenséggel él ikerpárban, arra az aluvó mindenség bízhatja magát. De közelebb! És villan az elérhető kor balesete a szem, a szemünk előtt, már egy egész kor hever az úton. Egy kor, mellyel a költő elégedetlen, s halálhoz közelinek látja. Látta. Részeg, öntudatlan, hülyeségeket gagyogva elkövető kor, önmaga áldozata... Vagy mégsem? Miért az élet pusztul mindig? Na? Miért ne halhatna halált maga a halál is ezúttal?! S maradna mindiglenre az Élet maga? Követjük a költőt. Aki követhetetlen, az az út porában végzi.
