Cselényi Laci joggal hangoztatta, hogy neves magyar művészek, televíziós személyiségek élete forog kockán a terror sújtotta városban. Azonnal intézkedtünk is: "Az előadást el kell halasztani."
De késő volt már. A "házat eladták", a vendégek elindultak volt Budapestről.
Aztán megérkeztek, előadásukat 17-én este megtartották, jómagam is felolvastam egy elbeszélésemet. Nem túlzok, mondván, hogy ilyen forró hangulatú estre nem volt még példa az elképesztően zsúfolt Nemzeti Színházban.
És csodák csodája! Odakint a városban mintha jó szél fújta volna el a zavargásokat. Később egy minden lében kanál, félnótás magyarországi valaki a Magyar Televízió szervezte előadást – balett-táncot, versmondást, magyar és román dalt, operaáriát stb. – közönséges "magyarkodásnak" nevezte, anélkül hogy jelen lett volna. Szinte hihetetlen viszont, hogy a román sajtó sovénjei ez alkalommal nem hördültek fel. A műsor különben a sajátos erdélyi testvériségi hagyomány és a művészet egyetemességének jegyében alakult. Közönségünk a budapesti vendégművészeket s a helybeli Maros együttes román szólistáját egyaránt vastapssal ünnepelte.
Március 19-én délelőtt úgy reméltem, hogy közírói gondjaimban is elmerülhetek; kéziratok között szöszmötölve próbáltam fölszedni immár sokadszor megszakadt gondolatszálakat. De korai volt a reményem. Valaki csöngetett. A városra szabadult újabb pokolról hozott hírt. Fanatizált román csoportok lepték el a főteret, a színház környékét, az egyetem udvarát. Folytatódik, amit korábban elkezdtek. Rombolnak, ordibálnak, Kincses Előd leváltását követelik, "kijelentéseket" üvöltenek, és "jósolnak" is. A kijelentés így hangzik: "Román Erdély sohasem lesz magyar Erdély!" A jóslás pedig: "Egyetlen gazdanyelv lesz itt: a román nyelv!"
Később az RMDSZ megyei vezetői közül jöttek el néhányan aggodalmasan. De nem sejtették ők sem a véres veszedelmet. Jómagam a szövetségalapítás idején kötött egyezségünk szerint nem foglalkoztam közvetlen módon szervezeti ügyekkel. Azzal sem tehát, hogy mi történik a környéken: a közeli román falvakban, a Maros mentén és a Görgény völgyében. Gyenge egészségi állapotom azt sem tette lehetővé, hogy magam olvassam föl Bukarestben a Román Televízió számára írott tiltakozó közleményünket. Mi volt ez? 1988-ban amerikai emberi jogi csoportok angol nyelvű plakáton tiltakoztak a Ceauşescu-diktatúra s az erdélyi magyarság üldözése ellen. Ezen a plakáton pedig a Trianon előtti Magyarország térképvázlata jelezte, hogy melyik az a keleti tartomány, Erdély, amely nem tartozik már Magyar­ország­hoz. Amely ma Románia része, az üldözött magyarok által lakott terület.
A Vatra Românească pogromszervezői ezt a térképet szánták adunak a román tömegek félrevezetésében. A titokban sokszorosított plakát dátumát meghamisítva átrajzolták 1988-ról 1990-re, a térképet pedig annak igazolásaként mutogatták mindenfelé, hogy Ceauşescu bukása után a magyar revizionisták Erdély elrablására készülnek.
E hamisítás ellen s a fokozódó magyarellenes uszítás beszüntetését követelve olvasta be Kincses Előd nevemben az említett szöveget. Mellette láthattuk a bukaresti tévé képernyőjén munkatársát, Jakabffy Attilát atillában.
Jellemző ama feszült napok hangulatára, hogy a román gépkocsivezető, aki azért kapta fizetését, hogy a fronttanács megyei alelnökének, Kincses Elődnek a rendelkezésére álljon, a bukaresti utazásra szóló utasítást megtagadta. Mintha tudta volna, hogy főnökét rövidesen elzavarják a leitatott hodáki parasztok. "Menjen az úr vonattal!"
Azzal sajnos már senki sem törődött, hogy a plakát, amely ellen tiltakoztam, hol és milyen példányszámban fokozza a román lakosság Erdélyt féltő érzelmeit.
A pogromot – mint utólag kiderült – már régóta szervezték, ám ezzel a mi részünkről a teljes gyanútlanságban senki sem törődött.
Különös, hogy a környező falvakban a pogromszervezők akácfa botokat, husángokat rendeltek meg termelőszövetkezetektől, és erről tömegek tudtak, kivéve mindazokat, akiknek hátára szánták azokat. Ó, szentséges gyanútlanság! "Így történt, ami megesett 1916-ban is" – mondta valaki.
Jönnek, jönnek! Mindent összetörnek! Szinte percenként érkezett valaki a lakásunkra újabb jelentéssel. Ez viszont igen kevés volt ahhoz, hogy a helyzetről átfogó képet nyerhessünk. A támadás szervezőinek erőfölénye az államhatalomban betöltött szerepükből eredt. A telefonközponttal, a fegyveres erők egy részével, karhatalommal ők rendelkeztek; állami autóbuszokkal, teherautókkal ők rendelkeztek; a környékbeli falvak polgármestereinek ők küldhettek utasításokat; a pogrom szervezésébe, a parasztok mozgósításába bevont ortodox papok marosvásárhelyi irányítóik uta­sításai szerint cselekedtek. Ezt persze tagadják. Elszólásaikkal azonban sokan elárulják őket. A libánfalviak bandájából való, Cofariu nevű fejszés atyafi, akiből Iliescu úr nemzeti hőst kreált, így nyilatkozott egy televíziós riporternek: "A pap kihirdette a templomban, hogy ha megszólalnak a harangok és a szirénák, indulnunk kell Maros­vásárhelyre." Pap tudta nélkül harangokat nem lehet megszólaltatni. Községi vezető tudta nélkül szirénát nem szabad megszólaltatni. Későbben ugyancsak Cofariu egy budapesti riporter előtt a nyilatkozatát visszavonta, mondván: "Kómában volt, amikor harangról, szirénáról beszélt." Mi a kóma? Mély öntudatlansággal, eszméletlenséggel járó állapot, amely gyors orvosi beavatkozás hiányában halállal végződhet.
Ilyen állapotban nyilatkozott tehát Cofariu a tévékamera előtt. Magam is láttam őt akkor: a "kómát" ültében, és normálisan beszélgetve szenvedte el, miközben meztelen talpait súrolgatta.
De volt még őkelmének rendkívül figyelemre méltó más nyilatkozata is.
Fejszés, dorongos, vérengző társai között azért utazott Marosvásárhelyre, hogy szeretett rokonát meglátogassa. Így került aztán – teljesen ártatlanul – abba a helyzetbe, hogy mivel ő is támadott, leütötték, Cseresznyés Pál pedig belerúgott. Ezért a rúgásért tízévi börtönnel sújtották; kártérítésként pedig egymillió lejt és egész életére szóló havi járadékot kell fizetnie Cofariunak.
Aki valóban eredeti és régi magyarverő. Tetteit igen érdekesen indokolja. Doronggal indul rokoni látogatóba.
Libánfalva ortodox papja különben azt üzente nekem, hogy vétkeimet ő megbocsátotta. Íme, egy másik eredeti szellem!
(folytatjuk)