Amúgy Petcut a leggazdagabb szakszervezeti vezetőként tartották számon, telkei, földjei, villái, házai vannak, s ő maga nyilatkozta, havi bére meghaladja a 10 000 eurót. Méltánytalan összeg. De telhetetlennek bizonyult, butaságát bizonyítja: akkor sem mondott le a csúszópénz elfogadásáról, mikor szorult a hurok a nyaka körül. Traian Băsescu nemrég ujjal mutogatott feléjük, korrupcióval vádolva némelyiket, kijelentette: a vámosok vámszedője nem a hatalom berkeiben keresendő, hanem a szakszervezeti vezetők között. S megnevezte a Sed Lex nagyszájú vezérét, Vasile Maricát. Aki természetesen tagadott, de szava jó időre elakadt, s hitele oda. Mint most a Marius Petcué.
A baj csak az, e bukott vezérekkel együtt Romániában hitelét vesztette maga a szakszervezeti mozgalom is. Nem elég, hogy húsz éve jószerével ugyanazokat az arcokat látni, de kiderült, azért ragadtak székeikhez, mert kitűnő üzlet ma Romániában szakszervezeti vezérnek lenni. Egyikük-másikuk vagyona vetekedik egy-egy sikeresebb vállalkozóéval. Miközben évek óta nem tudnak egy népesebb tüntetést szervezni. Legutóbb is alig tízezren gyűltek össze a parlament előtt a beígért ötvenezer helyett.
Hiába a növekvő elégedetlenség, a súlyosbodó életkörülmények, hiába félnek az alkalmazottak az új munkatörvénykönyvtől is, mégsem vonulnak az utcára, nem tiltakoznak, nem hallják meg a szakszervezetek hívó szavát. Nemcsak azért, mert mifelénk nincs hagyománya a tiltakozó mozgalmaknak, vagy mert erény lenne a béketűrés, hanem mert maguknak a szakszervezeti vezetőknek sikerült ezt a mozgalmat is teljesen lejáratniuk. Erkölcsi lecsúszásukkal, vagyonuk gyarapodásával párhuzamosan illant el a bizalom.
És a hatalom – ahogyan az már lenni szokott – kihasználta a helyzetet, lecsapott a legmohóbbakra.
Kapitalizmusban, ahol a pénz az úr, a szakszervezetre, a munkavállalók legfontosabb érdek-képviseleti szervezeteire szükség lenne. Újaknak kell jönniük, tisztáknak, kevésbé mohóknak, hogy jóvátegyék, amit a Petcu- és Marica-félék nagy mohón elloptak.