Létezik a lakosságnak egy olyan rétege, melynek megerőltetővé válik nap mint nap bevásárolni, ebédet készíteni, ezért szép ruhákba öltözve eljárnak a város éttermeibe, ahol az eszem-iszom közben megbeszélik a világ eseményeit, nem értik a líbiai háborút, aztán két korty bor közt időt szakítanak a Japánban megsérült vagy éppen elhalálozott emberek sajnálatára is.
De hogy tulajdonképpen mit is esznek meg olykor a vendéglőkben, erről meséltek éttermekben gyakorlatozó diákok. Egyiküknek a terem háta mögött, a konyhában volt "szerencséje" egy hónapig dolgozni. A konyha azonban kicsit sem tükrözte az egy fallal odébbi meghitt hangulatot: hemzsegtek benne a csótányok. Egy másik vendéglőről ellenben azt tudtam meg, hogy az alkalmazottak előszeretettel fogyasztanak alkoholt munkaidő alatt, s mivel rendszeresen leltároznak, hogy az elfogyasztott szeszek egyenlegét egyenesbe hozzák, mindenből fröccsöt készítenek – fele alkohol fele víz. Az ételekre visszatérve, a diákok elmondása szerint többször is megtörtént, hogy ha valakinek a tányérjában megmaradt az étel, azt a következő vendégnél "újrahasznosították", a krumplit napokig vízben tárolták, ami már kezdett büdösödni, de ezzel nem törődvén megsütötték. Szerencsére néhány tippet is adtak nekünk, ha véletlenül arra járnánk: bármilyen italt fogyasztunk, kérjük palackosan, még az ásványvizet is.
Elgondolkodtató tehát, hogy mindezek tudatában érdemes-e tovább tündökölni, nekünk pedig azon kéne elmélkednünk, hogyan teremthetnénk civilizált körülményeket. Ezek a problémák ugyanis nem a kényességről szólnak, hiszen tudunk megbetegedésekről, étterembotrányokról. Ha viszont ezeknél még mindig fontosabb lenne az, hogy az elsétáló ember a nagy ablakon belesve engem lásson ott, akkor jó étvágyat kívánok hozzá!
Gazda Emese
