– Innen már nem lehet kimenni – mondta valaki, ám ennek ellenére jó néhányan csodával határos módon eltávozhattak. Hogy miként: nem figyelhettem meg. Az önvédelmi előkészületek foglalkoztattak engem is. És kiket még? Az olvasó megértését kérem. Neveket nem fogok említeni. A pogrom utáni magyarvadászat, megannyi ártatlan áldozatával, látszólag befejeződött, de bármikor újrakezdhetik. Ezért senkit sem akarok a koncepciós perek szervezőinek érdeklődési körébe juttatni.
Tehát: valaki fölfedezte azt az ajtót, amely a székháznak vaskerítéssel övezett kertjére nyílt. Úgy gondoltuk, azon át ki lehetne menekülni. Az épület bérlői ezt az ajtót nem használták. Ahhoz, hogy kinyissuk, limlomot kellett eltakarítani.
Aztán – már nem tudom, hányan – kiléphettünk a szabadba, az épület mögé, ahol még csak három rendőr rostokolt.
– Ki lehet itt menni? – kérdezte közülünk valaki.
A rendőrök a vállukat vonogatták. Egyikük széttárta karjait, jelezvén, hogy aki mehet, menjen, aki nem: maradjon. Azt majd a hodákiak megnyúzzák, megfojtják, agyonverik.
Csapatunk fiatalabb tagjai gyorsan, könnye­dén vetették át magukat a kerítésen, és tűntek el a csöndes utcákon.
Különösebb erőfeszítés nélkül követhettem volna őket. Biztattak is. "Sütő úr, meneküljön!" Egy pillanatra el is kapott a kísértés, fölléptem hát a vaskerítés betonpántjára, de megszólalt mellettem egy asszony: "Jaj, Istenem, nem bírok én itt keresztülmászni!"
Ajka remegett, a tekintete csupa könyörgés volt.
Közben, aki tehette, elmenekült már. Sze­gény asszonyt úgy sem segíthettük volna át a kerítésen, ha többen is megemeljük. Legföljebb átdobni lehetett volna.
A rendőrökhöz fordulva csak kézzel jeleztem: segítsenek. A vállukat vonogatták újból közönyösen. A legcsekélyebb segítő szándék sem volt meg bennük.
– Mi lesz velem? – rebegte az asszony.
– Ne féljen – mondtam. – Visszamegyünk a székházba. Hiszen, ha sokáig időzünk itt, fölfedeznek és agyonvernek. A rendőrök nem fognak megvédelmezni.
Karon ragadtam az asszonyt, és vissza­baktattunk a székházba. A kertre nyíló ajtó szerencsére még nyitva volt. Visszatértünk után elbarikádoztuk.
A főbejárati ajtókat már fejszével csapdosták, az ablakokat nagyrészt betörték; hatalmas kövekkel kezdtek ostromolni. Valaki rábukkant a vékony, hajlékony szőnyegrögzítő fémpálcákra. Szétosztott néhányat közöttünk. Pár percig magam is ilyen pálcikával jöttem-mentem a szobákban. Olyan hajlékony volt, mint egy mogyoróvessző. Nevetve suhogtattunk velük, aztán elhajítottuk. A pogrom szervezői ebből ihletődve kürtölték világgá az UDÉMÉRISTÁK (RMDSZ-esek) galád módon elkövetett "lándzsás támadásának" meséjét. Sokan elhitték, hogy a Bolyai téren "békésen tüntető" románokat, az ittas agresszorokat, a túlerőben lévőket kövekkel és lándzsákkal dobáltuk meg.
A bejárati ajtó elé csoportunk leleményes tagjai vasszekrényeket állítottak, mindhiába. Odakint fejszések dolgoztak, egykettőre átvágták a tölgyfa betétet.
S azzal már nyomultak is befelé a székház termeibe.
A padlásra kellett fölhúzódnunk. Máig sem tudom, miként sikerült két-három perc alatt elhagynunk a helyszínt áldozatok nélkül.
Odafent, ahol ugyancsak veszélyben voltunk, ritka szerencse ért bennünket. A padlás­feljárót egy fémből gyártott, hatalmas malterkeverővel sikerült elzárni. Oldalt, a falépcső mellett csak akkora rés maradt fedetlen, amelyen egyetlen személy préselhette magát föl vagy alá, ha eléggé karcsú volt hozzá.
A malterkeverő teknőnek igen fontos szerepe volt önvédelmi küzdelmünkben. A románok fejszével kongatták, vasrudakkal döfködték, vasvillával, fahúzó csákánnyal próbálták a helyéről elmozdítani. Szilárdsága jó hatással volt ránk; reményt keltett a csüggedőkben. A padlásfeljárat terében mindvégig gyújtogatással kísérletező hodákiakat ezzel a fémteknővel sikerült megakadályoznunk a szándékaikban. Oldalán a nyíláson át cseréptörmeléket és port zúdítottunk a nyakukba.
A gyújtogató csapat mögött, a székház termeiben 200–300 főnyi tömeg garázdálkodott.
Ennyi betörőt és rablógyilkost egy helyen akkor láttam először, és remélhetőleg utoljára. Miután elfoglalták a székházat, kéjes örömmel törtek össze mindent: a bútorokat, írógépeket, a rendkívül értékes elektronikai eszközöket. Fölfeszítették a vasszekrényeket. A bennük talált iratokat szétszórták, a pénzt ellopták. Könyvet, folyóiratot az ablakokon kihajigáltak, mindent elkövettek, ami oly ismerős e tájon a tatárjárás, törökdúlás óta.
A padlás! Erős várunkká lett azon a napon. Ha nincs az a menedékhely: mindahányunkat helyben felkoncoltak volna. Különben csak "elismeréssel" szólhatunk a pogromszervezők képességeiről. A látszatkeltés tudományáról. ("A bandák elszéledtek, a nyugalom helyreáll.") A meglepetésszerű támadás előkészítése, a fejszések irányítása, ide-oda mozgatása a város legfontosabb pontjain katonai szakértelemre vall. Olyan személyek háttérbeli cselekvésére, akik jól tudták, miként kell pogromot szervezni. Ezek pedig nem voltak sem hodáki, sem libánfalvi parasztok. Olyan személyek voltak, akik a megdöntött diktatúra épen maradt erőszak-szervezeteinek a segítségével próbálták "megtisztítani" Marosvásárhelyt – a Székelyföld fővárosát – a magyaroktól.
Az események kivizsgálásában ebből kell kiindulni, nem elvont történelmi spekulációkból.
Délután öt órától este kilencig védtük a padlást, védett bennünket a padlás. A puskaporszáraz gerendaerdő. A szokatlanul magas cserepes tető. De ha valamennyire megnyugtató volt is a fejszecsapásoknak ellenálló fémkád, annál ijesztőbben hatott ránk a támadók közelsége. Hiszen közvetlen alattunk törtek-zúztak és bömböltek a székház termeit elözönlő részeg dorongosok. Szinte érintésközelből láthattuk a padlásfeljárat vérmes szemű, izzadó, káromkodó ostromlóit. A tetőablakon át a Bolyai térre láthattunk; figyelemmel kísérhettük a rángógörcsben ordibálók minden mozdulatát, mindössze néhány méternyi mélységből hallhattuk a járdán tolongók szavait, fenyegetéseit, követeléseit, ilyeneket: "Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!" "Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait!"
Mindez pedig olyan hatással volt ránk, mintha ketrecből, avagy óriáskondérból kannibálok körtáncát figyeltük volna.
Az epilepsziás kollektív rohamra emlékeztető látvány mind borzalmasabbá lett. Délután fél négy körül talán kétszáz főnyi rohamosztag miatt szakítottuk meg a tanácskozást. Öt óra tájt félezernyi lehetett a székház körül gyülekezők száma. Későbben egymás után érkeztek meg a gyilkos szerszámokkal fölszerelt bandákat szállító járművek. Utólagos értesülésünk szerint a helyi rádió szerkesztői több ízben is beolvasták segítséget kérő szövegüket. A hadsereg közbelépését sürgették, ám a hadsereg a füle botját sem mozgatta. A rendőrség segítségét kérték, ugyancsak hasztalanul. Mi több: szemtanúk állítása szerint a rendőrök is segédkeztek a székház ostromlásában. A Bolyai téren megjelent néhány katonai jármű, ám ez csak bátorítólag hatott a lincselőkre. Őket az is harcra buzdította, hogy a közel félnapos ostrom ideje alatt egyetlen vezetői tisztséget betöltő román személy nem akadt, aki hivatalos minőségében megpróbálta volna csitítani őket. Sunyi módon hallgattak mind a városi, mind a megyei Front-tanács legfőbb vezetői, akik mellől – mint említettem – a magyar tisztségviselőket már délelőtt elzavarták.
Öt óra után módosult, tragikussá vált a helyzetünk.
Közel száz ember élete került végveszélybe. Döntésképes magyar közösség vagy vezető személy azonban odakint már nem volt. A rádió munkatársai nem tehették meg, hogy védelmünkre mozgósítsák a magyar lakosság ezreit. Ők csakis karhatalmi segítséget kértek.
A pogrom szervezői arról is gondoskodtak, hogy lehetetlenné tegyék védelmünket a Székelyföld belső tájairól.
Székelyudvarhely lakosainak ezrei álltak készen indulásra. Telefonon a késő délutáni órákban jelezték ezt a feleségemnek. Éva fölhívatta a helyi rendőrséget, hogy mondanák meg, mi a hely­zet az ostromlott székházzal. A válasz megnyugtató volt. Senki sincs veszélyben! Engem pe­dig – mondták – ki is mentett a rendőrség. Kato­nai terepjárón szállítottak el "valahová". Évának ama válaszára, hogy akkor már haza kellett volna érkeznem, a drót másik végén – hol lehetett az? – "óvatossági eljárást" emlegetett valaki.
Így tehát Éva azt tanácsolta az udvarhelyieknek, hogy maradjanak otthon, elmúlt minden veszedelem.
Történt pedig mindez azokban a percekben, amikor a gyújtogatók már benzineskannákkal kezdtek forgolódni a Bolyai téren. Ezt látva tűnődésbe estem: milyen lesz majd vajon a tűzhalálunk? Ekkor nyilallt belém újból e név: Szervét Mihály. És a tűzhalál!
Később azt kellett megállapítanom, hogy azért foglalkozom a halál gondolatával, mert csak időnként veszek részt a védekező cselekvésben. Közel százan nyilván nem férhetünk el a padlásfeljáró nyílása körül; a gyújtogatókat mindössze hárman-négyen riogatták cserépdarabokkal. A "munícióhordásban" időnként magam is részt vettem, de port, amely ugyancsak tűzoltó anyagnak bizonyult, nem gyűjtöttem. Ha jól emlékszem, egyetlenegy műanyag vödör került elé valahonnan. A közelébe se férhettem.
Valaki listát készített rólunk. Később tudtam meg: hetvenkilencen voltunk.
Bizonyos, hogy társaim is átélték akkor a közelgő tűzhalál gondolatának kínjait. Különös, hogy mégis mindenki nyugodtnak látszott, s fegyelmezetten vett részt az önvédelmi küzdelemben. Volt, aki cserepet hordott a nyíláshoz, mások szakértelemmel törték kettőbe, háromba, hogy okosan gazdálkodjunk az anyaggal. Szinte törvény­szerű, hogy ilyenkor a gyengébb idegzetűek pánikba esnek, a nők elsírják magukat stb. A mi csapatunk úgy viselkedett, mintha Gárdonyi egri vár­védőinek feltámadott egysége lett volna; óbégatás­nak, jajveszékelésnek senki sem adta át magát.
Hanem ellenkezőleg: még kacagtak is némelyek, amikor valamelyik gyújtogatót odalent fültövön találták. Jómagam több ízben is rászóltam atyailag a padlásablaknál gyülekezőkre, hogy ne hangoskodjanak, ne mutogassák magukat. Joggal lehetett attól tartani, hogy ha az ostromlók eleven arcot fedeznek föl, újabb támadási módszereket eszelnek ki.
(folytatjuk)