Ojtoz lelke: templom, ravatalozó és emlékművek

Kié a Kalaszló-vízesés?
A Kalaszló patak hídja, az ott zuhogó vízesés már nem háromszéki föld, pedig le egészen Sósmezőig a régi vármegye területéhez tartozott. Innen a víz mentén haladva érünk az alsó Ojtoz településre. Ez a név a szomszédos Bákó megye találmánya. Összefoglalója az Ojtoz vize melletti kisebb telepeknek-falvaknak, Sósmezőnek, Fűrésztelepnek, Gorzafalvának. Sósmező keleti szélénél, a Csernika patak hídjánál volt az ezeréves Magyarország egykori határa. 1968-ban, a megyésítés idején Bákó megye határát majdnem tíz kilométerrel fennebb, felénk tolták! Vége­láthatatlan erdőrengeteget, erdővagyont vesztett akkor el az új Kovászna megye, melynek egy részéért ma is perelnek a határ menti falvak birtokosságai. Könyvtárnyi irodalma van a tájnak, szétszórtan, ezer felé. Minden lépésre történelem – a legrégebbi harci eseményektől, a török–tatár betörésektől a jelenkorig. Nos, mi ez utóbbiról írnánk, a mai Ojtozról, életéről, jelenéről, amit oda teremtett a Fennvaló, széles e táj egyik legszebb, legfestőibb vidékének szívébe.
Friss kenyér és kürtőskalács illatát viszi magával a völgyön lecsúszó huzat, a szél. Az erre járó moldvai és havasalföldi román él és hal a pityókás székely kenyérért, a meleg kürtős is hamar elkel, itt robog át négy keréken a félvilág! Utcai árusok kínálják-takargatják, babusgatják portékájukat. A pityókás kenyér és az ojtozi katolikus templom homlokán a bibliai idézet jelzi az utasnak: ez már Erdély, ahol magyarok is élnek. Az áthaladó turista szeme elől erdőbe rejtőzködnek Rákóczi várának romjai, a negyvennyolcas és világháborús kazamaták, futóárkok, az út menti támfalakba beépített csonka, kőből készült, magyar nyelvű emléktáblák, a hegyek tetejének pipáló résbarlangjai, az egykori országzászló-talapzat, és bizonyára az egykori magyar határvadász zászlóalj és székely erődszázad gömbfából megépített kaszárnyái sem mondanak már semmit a mai utasnak. Csak aki megáll a templom környékén, csak az figyelhet fel egy csonka, fából épült világháborús emlékműre, csak ha érti nyelvünket, olvashatja el egy emléktáblán, hogy mind a két világháború idején ádáz harcok folytak itt, s hogy azt a műutat, mely Erdélyország felé tart, a történelmi Háromszék vármegye törvényhatósága nyitotta meg, kőből faragott hídfőit olasz mesterek készítették.

Ha apad a létszám, üres marad az iskola...

Az Ojtoz patak hídjának közelében az ojtozi nyolcosztályos iskola. Magyar tagozatán nyolc, román tagozatán kilenc kisgyerek tanul – tájékoztatott Ferentzi László, a központi intézet igazgatója. Nemcsak az alsó tagozaton, hanem a felsőn is összevont osztályok működnek. A felsős magyar diák, aki anyanyelvén akar tanulni, a berecki Comenius-iskolában járhat magyar osztályba, iskolabusz szállítja oda. Bármennyire is alacsony a létszám, az ojtozi iskolát jövőre még nem fenyegeti a felszámolás veszélye – véli az igazgató.

Dr. Pál Andor, az Ojtoz-mentő

Ojtozi deszkák Afrikában
Az ojtozi völgytágulatban már a friss fenyődeszka illatát érezni. Fás rengeteg előterében megpillantjuk azt a fűrészüzemet, "deszkagyárat", mely szinte hihetetlen módon átvészelte a rendszerváltást, és ma is, a gazdasági válság ellenére is több mint félszáz ojtozi életerős férfiembernek, családapának ad kenyeret, jelenti a cég fakitermelő csoportjaival együtt az ojtoziak számára az életet, a kenyérkereseti lehetőséget. Nem a hazai iparpolitika mentette meg ezt a még régi módszerekkel dolgozó üzemet, hanem egy vállalkozó, aki tudta, hogy ha nem vásárolja meg a gyárat, pusztulásra lesz ítélve Ojtoz, avagy megveszi más, s majd más nótát fúj a szél a fenyvesek alatt. Nos, ezért kopogtattunk be Pál Andor lemhényi irodájába. Az állatorvos alapszakmájú vállalkozó a térség legmodernebb vágóhídjának tulajdonosa, és sejthető, hogy a külföldnek dolgozó ojtozi üzem csak kiegészítő lehetőség, amolyan mellékgazdaság, Magyaroj­toz mentőöve. Egye­düli fennmaradt gyára ez még a brassói Brafornak, megszűntek Kom­man­dó, Barót, Kézdivásárhely, Bodza­forduló, Brassó nagyüzemei, ahol mintegy 40 000 munkás dolgozott!

A deszkagyárban Albert Levente felvételei

– Tizenkét éve indultunk negyven munkással. Bevallom, volt a vásárban valami nosztalgia is, Ojtoz megmentése, a helybeli és szakképzett munkaerő foglalkoztatása. Nem is annyira a válság érint most minket, inkább az arab térség­ben dúló harcok-háborúk, mert Egyip­tomba, Jor­dániába szállítunk gőzölt bükköt, amit Konstancán raknak hajóra. Belföldre fenyő fűrészárut, falburkolat- és parketta-alapanyagot gyártunk. A nyersanyagot, a fát, jobbára közbirtokosságoktól és az állami erdőgazdálkodástól vásároljuk, saját embereinkkel termeljük ki. Évente jelenleg kb. 18–20 000 köbméter fát dolgozunk fel.

Közművesítés – tervek és álmok
Dimény Zoltánnak, Bereck polgármesterének, mint megjegyezte, Ojtoz a "szíve csücske". Mondandóját ott kezdte, ahol majdan végezni szeretné: Ojtozból turisztikai falut varázsolni. Mert nem csak Törcsvár és sok más hazai település érdemli meg ezt a titulust. Ojtoz környékének is vannak általános érdeklődésre számot tartó látnivalói, értékei. Készül már a telep általános telkesítési rajza, bejezték a régi ivóvízhálózat felújítását-bővítését, új kutakat ásattak, hamarosan elkészül a szabadeséssel működő, ingyenes ivóvizet megszűrő berendezés is. Megpá­lyáztuk a kultúrotthon főjavítását – sorolja Dimény Zoltán, és elmondja, hogy tervezik egy régi kaszárnyaépület felújítását, ahol testvértelepülésük, Hódmező­vásárhely önkormányzatának segítségével állandó hadtörté­neti kiállítást hoznának létre. Tanúja lehetne ez minden olyan harci emléknek-eseménynek, mely Kelet kapujához, bátran mondhatjuk, ehhez a viharsarokhoz kötődik.

Kocsis Benedek alpolgármester

Sikerült önálló közvilágítást is kialakítani Ojtozban – egészítette ki az elhangzottakat Kocsis Benedek berecki alpolgármester. A régi hálózatot a deszkagyár látta el elektromos árammal, és megviselt állapotban volt. Szavaiból értettük, hogy az ivóvíz mellé kanálisrendszer is kívánkozik. Csak így lesz egész az eljövendő "turistaparadicsom" nélkülözhetetlen közművesítése. Az egykori plébánia épületének egy részét átalakítjuk ravatalozóházzá – folytatta az alpolgármester. Két részről is jön támogató erő: anyaggal és építőcsoportjának munkájával segít a Pál Andor vezette Toro Impex Kft., anyagiakkal a berecki önkormányzat. Érthető, hogy a 340 lelket alig számláló Ojtoz lakosságának erejéből erre semmiképpen sem telt volna. Gondot okozott nekünk a fűrésztelep arculata is. Az erőgépek, rönkös kocsik miatt esős időben nagy volt a sár. Ezért kellett ott kiképezni egy gyalogjárót. A telepi munkáslakásokat időközben megvásárolták a lakók, de a terület állami tulajdonban maradt. Most rendezi a polgármester annak a jogi formaságait, hogy a házak alatti területek, udvarok és a kis kertek is a lakók birtokába juthassanak.
– Mi ennek nagyon örvendünk. Amennyiben teheti, a polgármester úr felment minket a bürokratikus formaságoktól és az utazgatásoktól. Mi az átíratási költségeket fizetjük, és örvendünk, hogy telekkönyvbe kerülnek a telkek. Bízunk a sikerben, mert amit a polgármester megígér, mindig be is tartja – mondja a telepen lakó Kántor Ibolya.
– Hozzánk, Ojtozba Boros János kézdimartonosi plébános úr szolgál be – tájékoztatott Bajka András katolikus gondnok. Elmondta, hogy 260-ra tehető a filia híveinek száma. – Örvendünk, hogy lesz ravatalozó, a plébánia épületének többi részében pedig Ojtoz számára hasznos szobákat alakítunk ki. Nálunk gyűl össze, innen kerül a plébániára az a pénz, amit az ojtozi családoknak kell összeadniuk a ravatalozó építésére és a templomjavításra. Közös erővel fokozatosan megújul templomunk is. A tetejét sikerült újrafedni, de még van bőven elvégezni való.

A sánta lóhoz – átutazóknak
A sánta lóhoz nevű falatozó és leendő panzió tulajdonosa, Kiss László meséli, hogy érdekes nevű egységéhez valamiféle hiedelmet fűznek az Ojtozon áthaladó utasok, tételesen azt, hogy ha oda nem mennek be, ha ott nem fogyasztanak el valami itókát, kávét, útjukon, dolgaikban nem kíséri majd szerencse. Jön a fejünkre a dezastru (katasztrófa) – mondják az utasok.

Kiss László: Azért Sánta ló, mert ilyen nem volt a cégbíróságon

– Meg kell magyaráznom – folytatta Kiss László –, hogy a deszkagyár munkásai, akik nehéz munkával keresik a kenyeret, nem nálam isszák el a fizetésüket. Az én egységemet az átutazók tartják fenn. Ők a fogyasztóim. A cégéremen azért van pisztráng, mert itt folyik be a hegyi patak, és a kertemben tó is van, hallal is tudok szolgálni. Rendszeres vendégeim a diós cigányok, akik edényt árulnak. Az edényt meg kell tölteni héjas dióval: a diót viszik, az edény marad. Bejönnek hozzám akkor is, amikor hazafelé tartanak, megköszönik, hogy "kijött nekik a lépés".