Fordulat a sorozat történetében, hogy a valóság feltárásához segédkezet nyújt az olvasó. Egyelőre a lapunk teremtette kommentátori nyilvánosság félhomályából jön az értesülés, én remélem, a jövőben mondandójukat saját nevükkel és postacímükkel hitelesítik a levelezők. Akik jelentkeztek, ráéreztek, nem öncélú, amibe kezdtem. A magánosítás, ahogy nálunk levezényelték, olyan csődsorozathoz és a munkahelyek olyan mértékű "elpárolgásához" vezetett, hogy az már szociális tömegkatasztrófával ér fel. Megyénkben, bár rengeteg fiatal már rég a vendégmunkások útját járja, a munkanélküliségi arány a legmagasabbak egyike az országban. Ha időben közeli párját keressük az erőfölénnyel keresztülvitt életmódváltásban, egyre inkább az a meggyőződésem, az erőszakos kollektivizálás lehetett még ilyen.
A keményítőgyár volt irodaháza
Iochom István felvétele
Csakhogy azt követően legalább belföldön kínáltak utána munkát az iparban, ma külföldre és messzire kellene menni érte, ha egyáltalán fogadják az embert. Ezért írtam: a multi, mely a kézdivásárhelyi keményítőgyárat lenyelte és felszámolta, legfeljebb újabb beruházással tehetné jóvá, amit elkövetett a felső-háromszékiek – elsősorban az alkalmazottak és a mezőgazdászok – ellen, de nem csupán rájuk, az egész régióra nézve hátrányos és lehúzó, ahogy faképnél hagyta a vidéket és népét.
A siralmas névértékről
No de mit fűz témánkhoz az első hozzászóló? A keményítőgyár magánosítását feltérképező riportban elhangzott gazdaságossági fejtegetések kapcsán megjegyzi: "az az érzésem, és nem csak az enyém, hogy készakarva züllesztették szét a gyárat, a klasszikus recept szerint. A melóst minimálbér közelben tartva is ráfizetéses a termelés, ugye, s a termékek önmagukban is – pl. az a híres-nevezetes Bonbondex, a szőlőcukortábla, amiből pedig nem lehetett eleget gyártani. A vevők az egyébként igénytelen csomagolású, nem is különösebben jó ízű és minőségű portékát nem a raktárból, hanem egyenesen a csomagolórészlegről vitték, és szabályosan sorban álltak érte – »ráfizetésesek« voltak... akárcsak a híres-nevezetes Forex is, amiért szintén sorban álltak... (Ez az a bizonyos termék, amit a kőolajfúró ipar használt.) S a csoda tudja, miért, de ennek a mindenhol ráfizetéses gyárnak a részvényeiért a belga vevő az alapár negyvenszeresét fizette...!"
Egy másik jeligés személy pedig egy mondatomhoz fűz megjegyzést, mely így hangzott: az Eaststarch képviselői "2005-re átvették a privatizációs egyesület valamennyi részvényét is, ezzel százszázalékos részesedést szereztek". A levelező szerint "Kézdivásárhelyen olyan információk is megjelentek, melyek szerint a nyugati cég – egy ún. jogszabályra hivatkozva – a meglévő kisrészvényeseknek postán elküldte az általa megállapított részvény-ellenértéket, és a kisrészvényes tudta-beleegyezése nélkül a 2008-as évben egyedüli tulajdonosként jegyeztette magát. Tud erről valami információt közölni?"
A részvények árfolyama valóban hatalmas ingadozást mutatott, s aki nem látott mögéje, komolyan ráfázott a dologra. Tanuljunk legalább a kárunkból.
Mi történhetett? A tőkebővítéssel bejött és ezzel, valamint részvényfelvásárlással egyhamar többségivé vált külföldi tulajdonos nem érte be azzal, hogy amúgy is mindenben az övé a döntő szó, hanem – nyilván a további célját tartván szem előtt – teljhatalomra tört. Hogy e cél miben állhatott, kikövetkeztethető lépéseiből.
Létezik-e olyan törvénycikk, mely szerint ha valaki a felvásárlásban eléri a részvények 90 százalékát, akkor a maradék tíz százalékra már ő tehet ajánlatot? – kérdeztem Majorán István volt igazgatótól, aki aktív gazdasági vezetőként járatosabb e kérdésekben. Majorán úgy tudja, e lehetőség adott, mégpedig ez esetben a részvényeket névértékükön kérheti a felvásárló többségi tulajdonos a társaitól. A kutya ott van elásva, hogy a névérték és a piaci érték közt hatalmassá nőhet a különbség. A lényeg itt az, hogy amiért korábban ő maga a városi szóbeszéd szerint huszonötszörös vagy a fenti hozzászóló szerint annál is nagyobb árat adott, azért most csak névértéken tesz ajánlatot. No de muszáj-e eladni? – kérdeztük. Talán nem, de vajon ki ad többet egy olyan értékpapírért, mely úgyszólván semmi beleszólást nem enged a döntésekbe?
A piacon tehát már nincs kereslet, ezért az ajánlattevő úgy játszhat a kisrészvényessel, mint macska az egérrel.
Tőkepiaci szabályozás
Az árképzés mechanizmusa nem eléggé világos, és tisztázatlan maradt, a kisrészvényes adott esetben kötelezhető-e arra, hogy túladjon részvényein, átengedje azokat az ajánlattevőnek. A gyalogjáró értelemnek nehezen hihető, de ilyen helyzet előadódhat.
Gazdasági szakjogász és egyetemi tanár, dr. Veress Emőd kereste ki számunkra a román tőkepiaci törvény (2004/297) idevágó passzusát. A hetes számot viselő szakasz a jogi körmönfontság és pontosság csak némi nehézség leküzdése árán kihüvelyezhető fogalmazásában nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ha a nyilvános ajánlattételt követően (sajtóban meghirdetés stb. után) a felvásárló eléri a részvények 90 százalékát, akkor pozíciója bizony nem akármilyen jogokkal ruházza fel. Így azokhoz is ajánlattétellel fordulhat, akik a nyilvános meghirdetésre nem reagáltak, azaz az első menetben nem adták el értékpapírjaikat az akkor felajánlott árfolyamon.
Persze, e második felvonásban az igazán izgalmas, hogy a többségi tulajdonos milyen új árat ajánlhat fel azoknak, akik az első meghirdetésre nem voltak hajlandóak megválni attól, amit nyilván többre értékeltek, vagy valamilyen más okból, például az osztalékfolyósításban reménykedve óhajtottak megőrizni. Azt silabizáltam ki a szövegből, hogy gyakorlatilag olyan kényszerhelyzet áll fenn, amelyben a kisrészvényesnek bizony el kell adnia részvényét, ha méltányos ajánlatot kap. A méltányosságot pedig az ajánlattevő bizonyos normák szerint maga határozza meg. Nem mernék megesküdni rá, hogy annak az első ajánlatnál nagyobbnak kell lennie, sőt. Bevonható nemzetközi szakértő is annak megállapításába. Az ötödik bekezdés hozzávetőleges fordításomban pedig valahogyan így hangzik: A független szakértő által megállapított árat a nagyközönség tudomására ama piac közvetítésével hozzák, amelyen jegyzik azt (a részvényt), közölni kell az Értékpapír-piaci Országos Felügyelet (Comisia Naţională a Valorilor Mobiliare, CNVM) hivatalos közlönyében, annak honlapján és két országos üzleti lapban a jelentés összeállítását követő öt napon belül...
A fentieket csak azért vázoltam, hogy világossá váljék, mekkora jártassággal és milyen ismeretekkel kell rendelkeznie egy részvényesnek ahhoz, hogy ki ne foghassanak rajta. Mindehhez dr. Veress annyit fűz hozzá, hogy a szabályozás európai uniós eredetű (lásd a 2004/25/EK irányelvet), nem a román jogalkotó találmánya, és nem helyi specialitás. A részletes eljárást a tőkepiaci felügyelet 2006/1. rendelete szabályozza. A román alkotmánybíróság is megállapította ezen rendelkezés alkotmányosságát, illetve azt a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék is megállapította egy idevágó ügyben hozott döntésében. A döntést nem részletezem, elegendő itt annyit kiemelni: a kisebbségi részvényesnek adott esetben kötelessége eladnia, amije van.
Ennyit szegény kisrészvényes esélyeiről.
Még cifrább a sorsa üzleti kilátásai tükrében.
Elpárolgott örökség
Nézzünk ki Szentlélekre, az igazsághoz hátha közelebb esik. A ma nyugdíjas Bartók Gyula mester volt a keményítőgyárban, s eléggé fordulatos pályát futott be. Tapasztalom, jó humorú ember, de jókedvét biztosan nem gyárral kapcsolatos élményeiből meríti. A székely históriában eddig alighanem párját ritkító módon nemcsak gazdaságot, csűrt és lovat, nem is városi tömbházlakást, hanem részvényhozományt akart gyerekeinek nyújtani, illetve örökségként rájuk testálni. Vajon milyen sikerrel?
– Amikor eladta részvényeit, azok mennyit értek?
– Beszéljünk régi lejben, harmincezer lejt adott egyért a cég. Az komoly pénz volt. Mikor? Úgy 2005 körül.
Kérdem, hány részvénye volt, de késik a válasszal, nem erőltetem.
– Nekem volt elég szépen. A rangsorban a negyedik voltam a főkönyvelő, az igazgató és egy hölgy után.
– Elégedett volt a kapott összeggel?
– Jó összeget kaptam, az biztos. Viszont bent hagytam a kuponnal együtt vagy ötezer részvényt. Mégpedig azért, mert nekem három gyerekem van, s a nejemmel úgy egyeztünk, ha a Jóisten is megsegít, legyen nekik is valami. Na, ebből az lett, a múltkor mondták a bankban, hogy van százhatvanhárom részvényem. Azt hittem, a guta megüt.
– Mi történt? Ötezerből százhatvanhárom?
Utólag számítom ki: harmincadvalahány része.
– A többi ráment a "beruházásokra" talán. Felemésztették. Úgy értem, hogy más cégektől lebontott gépeket hoztak, ki tudja, milyen árban. Így a bent maradt részvények ára felhígult, a gépek árát feltornászták. Így maradtunk azzal, amit elmondtam.
– Kap-e utánuk pénzt?
– A múltkor a bankban kivettem 21 lejt.
– Ennyi maradt a három gyereknek?
– Ennyi. Aztán hogy a feleségem, a lányom és az én kuponjaim felemésztődtek-e, nem tudtam tisztázni. Amikor próbálkoztam a keményítőgyárnál, azt felelték, hogy jaj, ők már rég átadták egy bukaresti brókercégnek az egészet, s nem volt lehetőségem, hogy felhívjam azt. Lehet, már tárgytalan az egész, mert leértékelték a részvényeket.
– Sokan járták meg? Százak?
– Nem, olyan harmincvalahányan.
– Szóval, ha annak idején az első alkalommal mind eladja, jobban járt volna?
– Úgy van, így igaz! De úgy határoztunk, nem adjuk el, hogy a gyerekek megörökölhessék, és legyen hasznuk, osztalékuk belőle.
– Tehát eszükbe sem jutott, hogy bezárhatják a gyárat?
– Jaj, nem. Nem is feltételeztük. Legalábbis én személyesen nem.
Hogy voltak-e belső körhöz tartozók, akik jobban informáltként még idejében túladtak mindenen, amikor a felvásárlás még a felhajtott árakon folyt, nem tudom. A különféle gazdasági fogások és eljárások átlátásához is nyilván még sokat kell okulnunk, amíg bár alapszinten eligazodunk e szövevényes viszonyok közt.
*
De valahogy mintha egész Kelet-Európa ebben a cipőben járna. Nem kellett másfél évtized hozzá, és tájainkon mindenfelé a nemzetközi tőke diszponál, tart fenn vagy zár be gyárakat. Ő osztja az életet, ő a halált. Mi történik itt tulajdonképpen? Kézdivásárhelyen az ipari negyed öt nagy gyárából három áll, egy még a föld színéről is eltűnt. Sepsiszentgyörgyön csődeljárás folyik a valamikori legnagyobbak ellen. Vagy már le is zárult. Szerencsének azt tarthatjuk, ha a valamikori nagyot akarás pusztuló mementóiként nem rozsdatemető képében ásítanak az égre. Ha egykori telephelyükön kisebb hazai vagy külföldi cégek próbálnak egy-egy elárvult csarnokban, zugolyban megkapaszkodni, és kiszolgálva a nagyokat, bár tucatnyi embernek munkát adni.
