Az eseményekre nemcsak a politikusok, hanem, amint azt megszokhattuk, a szakszervezetek is felkészültek. Az egyre aktívabb magyar szakszervezetek összehangolt tüntetésén a rendvédelmi dol­gozókon át a vasutasokig és a tűzoltó­kig, egészségügyig, tanügyig úgyszólván minden nagy magyar ágazati szakszervezet képviseltette magát, és ami még fontosabb, jelen voltak az Európai Szakszervezeti Együttműködés képviselői is, egyrészt, hogy szolidaritásukról biztosítsák a magyar szakszervezeteket, másrészt meg az ebben az időpontban tárgyaló pénzügyminiszterek figyelmét is fel szerették volna hívni a válság súlyos, ma még beláthatatlan következményeire. Hiszen a bajok már Európa fejlettebb régióiban is jól érzékelhetőek, a pénzügyi és a gazdasági válság hatására minden országban folyamatosan nő a munkanélküliség, csökkennek a reálkeresetek, aminek következtében elbizonytalanodnak a munkavállalók, egyre nehezebb és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek. A résztvevők számát illetően megoszlanak a vélemények, de egy bizonyos, több tízezren voltak, és ehhez fogható demonstrációra a magyar fővárosban 2000 óta nem került sor. A Munkát akarunk!, Enni akarunk! s más hasonló feliratú transzparensekkel vonuló demonstrálók a magyar és európai munkavállalók munkaadókkal szembeni növekvő kiszolgáltatottságára hívták fel a figyelmet. A tüntetés békésen zajlott, atrocitásokra nem került sor.
A magyar kormány egyetértett a tiltakozókkal, ők sem akarnak megszorításokat, hangsúlyozták, de a szakszervezeti vezetők – azokban a tévéműsorokban, ahol egyáltalán szóhoz jutottak – felpanaszolták, hogy az együttműködés leghalványabb jeleit sem tapasztalták, ősz óta a kormány képviselői nem ültek le tárgyalni és egyeztetni az ágazati szakszervezetek képviselőivel az égető problémákról, sőt, jelentékenyen szigorodott a sztrájkjog is.