Egyenes összefüggésben a nyersanyagárak (kőolaj, gáz), a víz- és az áramszolgáltatás díjainak emelkedésével. Ha véletlenül a világpiacon csökken mondjuk a kőolaj- vagy a gázár, ez már visszafelé nem érvényes, az élelmiszer nem lesz olcsóbb, ha viszont emelkedik, ezzel egyenes arányú a drágulás. Sokan sokféleképpen magyarázzák az alapélelmiszerek árdömpingjét, a kaotikus piaci viszonyokkal, azzal például, hogy bizonyos élelmiszerek piacán nincsen igazi verseny, néhány nagy cég uralja a piacot, diktatórikusan diktálja az árakat, és nem törődik semmivel, csak és kizárólag a saját érdekeivel, s természetesen a nyereségével. Ráadásul a romániai átlagbérek sem nőnek egyenes arányban az árakkal (jelenleg a legalacsonyabbak az unióban), ez pedig az ország rohamos elszegényedéséhez vezet. Mindég, amikor azt hisszük, már nincs lennebb, már nem lehet mélyebbre süllyedni, kiderül, hogy a gödör még mélyebb, s maholnap ― egy infantilis, de bornírtan találó vicc poénját idelopva ― olyan mélyre süllyedünk, hogy a fülünkön érzékeljük a talaj menti fagyot. De félre a tréfával. Mindez nem vicc. Ez a szomorú életünk. Áll az átlagfogyasztó a kirakat előtt, aztán beóvatoskodik az üzletbe, nézi az árakat, számol. Aztán a fejét vakarja, és nem érti. Mi sem értjük például, hogy lehet az Romániában, ahol még tojnak a tyúkok, hogy tizenkét tojás 1,8 euró, amikor ez például a ,,testvéri" Franciaországban, ahol az átlagbérek és az átlagnyugdíjak tízszer, tizenötször magasabbak, mint a keleti Párizs büszke országában, tizenkét tojás átlagosan 1,69 euró... S akkor még nem beszéltünk a húsról s a piacról. Míg Franciaországban ― politikusaink oly szívesen tekintenek példaképként Galliára ― a hústermékek piacán a vásárlókért 3200 feldolgozó cég versenyez, nálunk kevesebb, mint húsz fontosabb forgalmazó cég bitorolja a piacot. Verseny nincs. Az árak nőnek. Ráadásul nálunk a legalacsonyabbak a bérek, az állami és az alkalmazottakat tekintve nagyrészt a magánszektorban is, kizárólag a képviselők és a miniszterek, államtitkárok, kormánytisztviselők, a ,,hivatásos" politikusok fizetése közelíti a francia átlagot. Itt csak és kizárólag közszolgákról beszélünk, a magánszektorban más a ,,leosztás". De egy bizonyos, ha a tízezer főre eső milliomosok száma nő is, s a feketegazdaság csodák birodalmába tartozó kifehérítésével még meglepetések is érhetnek bennünket, azok a tíz- és százezrek, milliók, akik a létminimum szintjén tengődnek, s már alig-alig tudják megfizetni az alapélelmiszereket és a szolgáltatásokat, többen vannak. Ők az ország, s egy újabb, tetemes gázáremelés valóságos robbanást idézhet elő az élelmiszerpiacon! Hogy egyébről ne is beszéljünk, noha feltehető a kérdés, meddig mehet ez még így, felelőtlenül és kaotikusan? Meddig lehet büntetlenül visszaélni a kiszolgáltatott tömegek türelmével?