Mózes László
Az a tény, hogy mintegy ezren mentek el a tegnapi sepsiszentgyörgyi állásvásárra, félreérthetetlenül jelzi, a munkahelykeresés térségünkben is az egyik legfontosabb társadalmi kérdéssé vált. Hasonló rendezvényen ez idáig soha nem voltak ennyien, sőt, az is megtörtént, több volt a felkínált állás, mint a résztvevő. Hogy azóta változott a világ, hogy sokak számára beszűkültek a megélhetési lehetőségek, hogy egyre tekintélyesebb méretet ölt a létbizonytalanság – mindez a sportcsarnokban munkahely után keresgélők tekintetén látható volt.
Persze, az ötszáz meghirdetett állás figyelemre méltó, s a válságos idők ellenére még mindig a létező lehetőségek látszatát hordozza, mint ahogyan az alkalmazkodás kényszerét vagy szükségszerűségét jelzi az is, hogy sokan jelentkeznek például szakácsnak, pincérnek, mind fiatalok, olyanok is, kik e szakmák miatt szegre akasztanák más diplomájukat. Mert az álláskeresők egy része már minden lehetőségbe kapaszkodni próbál – ez önmagában is beszédes –, csakhogy a termelő, szolgáltató ágazatokban felkínált munkahelyek mellett igen nagy arányban kerestek biztosítóügynököt, ami bizonyosan jó lehetőség, viszont kérdéses, e pénzügyi szorultság idején meddig szeletelhetőek még a háromszéki családok zsugorodó tortái?
Egy, a tegnapihoz hasonló börze keresztmetszetet nyújt a munkaerőpiacról, ám a legfontosabb mégis az, hogy ilyenkor egyértelművé válik: az állástalanság nem számokat, nem százalékokat jelent, hanem nehezen élhető hétköznapokat, gondterhelt arcokat, bizonytalan irányba szétfutó sorsokat. A statisztikák erről nem szólnak, de ilyenkor érzékelhető, mennyi stressz és kilátástalanság húzódhat egy negyven fölötti, remegő ajkakkal beszélő asszony munkanélkülisége mögött, mennyi elutasításon, megaláztatáson kell átmennie egy ötven és hatvan közötti, nehéziparból utcára került férfinek ahhoz, hogy úgy vélekedjen, legjobb lenne, ha minden összeomolna... Igaz, ugyanakkor azt is jó érzékelni, hogy a munkanélküliségtől leginkább sújtott középkorú asszonyok a kiszolgáltatottság, a szüntelen kilincselés ellenére sem adják fel, noha, mint mondják, megtörténik, hogy ötven vagy olykor negyven fölött már emberszámba sem veszik őket.
De a munkát keresgélő fiatalok sincsenek áldásosabb helyzetben, egy részük a tapasztalathiány miatt nem kell – hogyan is lehetne tapasztalata egy friss diplomásnak? –, akinek nincs ismeretsége, nehezen rúg labdába, sorolják, igaz, a huszonöt év körüliek változatlanul reális és utolsó lehetőségként tekintik a külföldi munkavállalást. Persze, aki keres, az vélhetően talál majd valamit, de azért bizarr korra vall egy ifjú megfogalmazása, miszerint bármilyen munkát elvállal, ami emberséges...
