Úz Bence

Szórakoztató lehetett volna persze a hatósági észen túljáró furfangosság eseteinek ismertetése, anekdotába oldása, elvégre székely virtus gyakorlótere a macska-egér játék, mely évszázada folyik az erdőt pásztorolók és Ábel népe közt. Ha csak saját emlékeimet veszem elő, nem feledhetem, amit egy nyári diákmeló idején mesélt nekem az idős munkatárs, kivel együtt rakodtuk a borvizes ládákat. A zaftos, két világháború közti történetnek csak a konklúzióját idézem: ,,Elloptuk a zsidó (vállalkozó) fáját, és utána eladtuk neki drága pénzen! — ezt csinálja utánunk, aki ügyes!" Hogy mennyire virtus dolga az erdőlés megannyi csele, bizonyítja Nyírő József. Az Úz Bencében olvasom: a hős ,,kapzsi lett. Pénzt akart, és emiatt vétkezett az erdő ellen. Már akkor mondottam neki, hogy nincs Isten hírivel, mikor a széldöntötte fa dolgában Sámi úrral, az örménnyel összetrafikált fülem hallatára. Ezer darab tőke kellett volna Sámi úrnak, de olyan, amit ő kiválaszt, a »lelke« az erdőnek, gyönyörű, büszke árbocnak való fenyőszálak, amelyek felnyúlnak a mennyország kulcslikáig. Az effélit azonban a közbirtokosság nem szokta elvesztegetni aranyért sem. (...) — Maga csak menjen bé, tekéntetes úr, az elöljárósághoz, s vegye meg vakra a zesszes széldöntött fát, ami csak szeptemberig lesz ezen a területen. Én aztán gondoskodom róla, hogy mit dőjtsön ki a szél. (...) nagy titokban megjelölték a kiválasztott fákat, s Bence megpökdöste a tízezer lejt: »Pü, pü, apád, anyád idejöjjön«. (...) Úz Bence titokban csinált egy különös, félig ásó, félig fűrészforma szerszámot, ami úgy tépi el a fagyökeret, mintha a szél szakasztotta volna ketté, s azzal úgy »megmatatta« a fák tövit, hogy az Istenen kívül senki sem látta. Nekem kiadta a parancsot, hogy azon a tájon ne igen járjak, ha kedves az életem, és aznapságtól fogva egyebet sem csinált, csak leste az eget, hogy mikor lesz egy kicsi vihar."

Következik az égszakadásos-földindulásos vihar leírása a havason, tobzódó nyírői színekben. Mindenesetre poétikusabb módja a beszámolónak, mint amit nemrég hallottam egy hasonlóképpen természeti katasztrófa következtében meggazdagodott deszkagyárosról szóló történetben: oda kell a fenyő csúcsát kötni egy nagyobb kocsihoz, rönkrakodó géphez, s meghúzatni — szabályos ,,széldöntést" lehet produkálni vele...

*

A riporter tehát abból indult ki, a nagyobb tolvajok másutt keresendők, s ma is ez a meggyőződése. Mindazonáltal a kis és nagy erdőpusztítók erőfeszítéseinek összefonódására is van példa, mi több, az egymás kezére játszó cinkosok üzelmei nyomán nemcsak egy-egy fa tűnik el az erdőből, hanem egész rengetegek párolognak el pár hónap leforgása alatt nyomtalanul. Kiterjedt dombhátak, egész hegyoldalak maradnak csupaszon, mély völgyekből illan el a fa, s omlik, szakad be az oldal, kőfolyások alakulnak ki. Gyergyó és Szentkeresztbánya környékéről valami hasonlóról számolt be nemrég a média. A Hargitán például tévériportban láttam, hogy a lopásra különben anyagilag rászorulók olyan terrorlégkört honosítottak meg az erdőben, mely már az erdészek létbiztonságát veszélyezteti. (Persze meglehet, csak az nem fért az emberek fejébe, hogy az addig oly engedékeny vagy erőtlen hatóság és rendőrség mitől változott meg oly hirtelen, mikor a tévéstáb megjelent.) Október 10-én az RTV Reflektor műsorában láttam egy Bákó megyében készült szókimondó riportot ugyanerről, összefoglalnám röviden, hogy utána a magam véleményét is kifejthessem.

A Tatros-völgyi eset

A Tatros völgye holdbéli tájra emlékeztet, a panorámázó operatőr a maga kétségbeejtő valóságában mutatja meg a katasztrófát. Magam Gyergyó vidékén láttam ennyi lekopaszított domboldalt. Comăneşti környékén mintha ezer és ezer hektárokon végeztek volna tarvágást, s az erdő tovább fogy, holott közel három éve tilos egyetlen szál fát is kivágni. Az emberekben pedig ott a tavalyi áradások okozta rettenet. Akkor a tömör vízfalként lezúduló áradat nemcsak köveket és iszapot, de rönköket is sodort magával, s azok faltörő kosként döntötték halomra, rombolták le az útjukba kerülő házakat, hidakat. Megfékezni az elemi erejű csapást csak az erdő lett volna képes, mely azonban az utóbbi három év alatt eltűnt. Mi történt? 2000-ben a völgy falvaiban az 1945-ös, a földreformkor kiállított listák alapján (ezeket újabban már nem fogadják el birtokigazoló iratnak) megindult az erdők magánosítása. Több tízezer hektárra bejelentett igényről van szó, ezer hektárokat ki is osztottak természetes személyeknek az első öt idevágó jogszabály alapján, amikor 2005-ben az új kormány a 247-es törvénnyel merőben új helyzetet teremtett. Az új törvény ugyanis az addigi részlegesen visszaszolgáltató törvények után teljes magánosítást rendelt el, méghozzá a birtok eredeti helyén. A valamikori nagybirtokosok, a ,,bojárok leszármazottai", ahogy a riportalanyok fogalmaznak, erre fel benyújtották igényeiket a már a falusiaknak kiosztott erdőkre is. A visszaszolgáltatást emiatt le kellett állítani, utóbb mindennemű vágást is betiltottak egy kormányrendelet alapján. A tulajdonjogi tisztázás a bíróságok dolga, az pedig Romániában csigalassúságú, vissza-visszacsúszásokkal tarkított folyamat. A perek lezárultáig az erdőkhöz nem lenne szabad senkinek nyúlnia — mégis ,,naponta száz és száz köbméter fa hagyja el az övezetet", ahogy a megyei erdészeti igazgató fogalmaz: Brassó, Bukarest és Csíkszereda irányába. A tízezer hektár kiosztott erdőből például már nyolcezernek bottal üthetni a nyomát.

A riporter rendőrökkel szállt ki a helyszínre, a rönkökkel megrakott szekereket meg is állították. Az emberek minden teketória nélkül vallottak a kamera előtt: úgy van, ,,a saját fájukat lopják", mert nem tudják elfogadni, hogy van erdejük, de nem termelhetik ki. Mióta a comăneşti-i bányákat bezárták, a lopott fából tartják el családjukat. A rendőrség hiába állít sorompókat az utakra, azokat könnyű kikerülni. A járőr lefizethető, ötvenezer lejt adnak egy-egy szekér továbbengedéséért. A fát a környék nagyszámú fűrészüzeme dolgozza fel hamis papírok fedezékében, a beszállító kis tolvaj egymilliót, egymillió százezer régi lejt kap a nagy tolvajtól egy köbméter fáért. Az erdészeti igazgató szerint a fafeldolgozók az igazi haszonélvezői az ügyletnek, számos féllegálisan működő fűrésztelep-tulajdonos lett milliomos az utóbbi években, azokat soha semmilyen ellenőrzés nem háborgatja. Tetten érhető egyfajta általános hatósági-magánemberi összefogás és ellenszenv is a ,,bojárok utódaival", a most jelentkező valamikori birtokosokkal szemben.

Jogi zűrzavar

Háromszéken sem ismeretlen a jelenség, bár ekkora méreteket állítólag nem ölt. Kár, hogy a felügyelőség titokként kezeli a falopás mértékére vonatkozó adatokat. Valamivel többet tudni a Hargita megyei hasonló üzelmekről Garda Dezső képviselő nyílt konfliktusvállalásának köszönhetően. A Bákó megyei eset élesen rávilágít arra az általánosabb okra, melyre az erdőirtás visszavezethető. El is hangzik a riportban: az első visszaszolgáltatási törvények választási jellegűek voltak, ezzel magyarázható ellentmondásos voltuk. Az egymást hatástalanító jogszabályok csakis jogi zűrzavart okozhattak, a törvények gyakorlati alkalmazási kísérletei pedig olyannyira összekuszálták a helyzetet, hogy abban már sem a hatóság, sem a tulajdonosok nem ismerik ki magukat. A birtoklevéllel rendelkezők sem vágathatnak legálisan, marad a szemet hunyó hatóságok cinkosságával folyó erdőirtás, az általános korrumpálódás, melyben a kis és nagy tolvajok valóban egymás kezére játszanak, a haszonból persze nem egyformán részesülnek. A hatóságok és a törvényhozás mentalitása, célrendszere továbbra is homályos. Nem minden alap nélkül ébred az emberben az a gyanú, hogy a zűrzavarnak nemcsak előidézésében, hanem fenntartásában is érdekeltek befolyásos tényezők, mindenekelőtt egyes üzleti körök és az őket kiszolgáló politikusok — ezek szövetkezése miatt nem lehet kitörni a bűvös körből. A jogi szabályozás és gyakorlat egyértelművé tétele kellene hát az első lépés legyen, a perek futamidejének lerövidítése s a rendőrséget behálózó korrupció radikális felszámolása. De hol az a kormány és törvényhozás vagy igazságszolgáltatás, mely erre képes lenne? Tegyük hozzá: Háromszéken a privatizáció elhúzódása — az állam még mindig tízezer hektárokkal adósa a magánszférának — a fő gond, emiatt jut kevesebb pénz az itteni magánerdészeteknek is. Jellemző, hogy pillanatnyilag az egyesületek kb. 90 000, az állam még mindig kb. 80 000 körüli hektáron gazdálkodik. Itt a magánosítás további késleltetésének kellene mindenekelőtt véget vetni, ez tartja szegénységben és kiszolgáltatottságban a közbirtokosságokat és az önkormányzatokat. E hátrányos helyzet felszámolásáról ezen túlmenően persze külön kormányprogramnak kellene gondoskodnia.

Székely faipar

Ankétunkban arra is kerestük a választ, lehet-e ipart és szolgáltatásokat építeni a székely erdővagyonra, hogy az eltartó munkahelyet nyújthasson e népnek, biztosítván hogy a haszon főleg az itteniek zsebébe, önkormányzataihoz folyjék be. A kérdést kimerítően megválaszolni egyelőre nem tudjuk, minden jel szerint a közbirtokosságok zöme meglehetősen gyengén áll anyagilag, vezetőtanácsaik felkészültsége, erkölcsi hozzáállása is kívánnivalókat hagy maga után, a magánerdészeteket is alig tudják fenntartani, miközben azok alkalmazottai arra panaszkodnak, hogy béreik elmaradnak az állami erdészetiek mögött. Megjegyzem, központi lapban olvastam: 30 000 euróval már bútoripari vállalkozást lehet nyitni. A székely erdővagyon hatalmas potenciálja világcég eltartására is képes lenne — e lehetőség kiaknázásától azonban még mérhetetlenül távol állunk.

Egyes tulajdonosi egyesületeknél mindazonáltal mintha megvolna a lehetőség némi tőkefelhalmozásra, illetve mintha hitelképesebbek lennének másoknál. Iparkodtunk megtalálni a példáját annak, hogy egyes közbirtokosságoknak sikerült megbirkózniuk a nehézségekkel, fűrészüzemet, kitermelői csoportot, vadaskertet felállítaniuk, ipari befektetőkkel szövetkezniük. Ez ideig persze úgy tűnik, a tulajdonosok inkább csak terheket vállaltak át, egzisztenciájuk az erdővagyon birtoklása következtében nem javult. Hogy mit hoz a jövő, nehéz megjósolni. Jönnek-e befektetők, bővül-e a lehetőségek köre? Az Európai Unió környezetvédelmi alapjainak milyen hasznát látja majd a székely nép? Megnő-e a közbirtokossági vezetők hozzáértése és bátorsága, hozzáférhetővé válnak-e a bankhitelek számukra, változik-e a tagság mentalitása, kellő rugalmasságra tesznek-e szert az osztatlan tulajdonforma változatai? Mindezekre korai lenne még válaszolni, de lapunk hasábjai nyitva állnak a hozzászólók előtt.