Kézügyben lévő fordulat lenne az örök Hillary-replika előrántása, miszerint a hegyet azért kell megmászni, mert ott van. Csakhogy a hasonló panelek mindig elterelik a figyelmet a lényegről. A hasonló vállalkozások ugyanis sokkal inkább valami belső hegycsúcs, lélekkilátó meghódítását célozzák, mintsem a tényleges elemekkel vívott tényleges küzdelmet. Győze­lemre ugyanis semmi esély a belső acélosság, a tartás, a bajtársi szolidaritás megélése nélkül. A csúcs önmagában semmi, ha ott belül nem egyértelmű, miért is kell megmászni.
Tulit Zsomborék ma a székelység különleges nagykövetei. Talán nem többek és nem kevesebbek, mint például a Tamási Áron Szín­ház társulata, az országos díjat nyert Diószegi-féle kenyér, a vásárlók körében népszerű Bertis-féle hústermék, de mindenképpen mások. Ők azok, akik révén különleges helyet talál magának a székely lobogó. Általuk lesz beszélgetési téma a nepáli alaptáborban francia és amerikai, katalán és román, svéd és magyar között a kisebbségi kérdés, az autonómia. Hogy aztán másnap az elemekkel való harcban mindannyian levetkőzzék magukról a nemzetiségi göncöt, és pőre emberként álljanak Isten előtt, kitárulkozva emberi nagyságukban és esendőségükben.
Normális ember nem hívja ki maga ellen a sorsot, szűköl hasonló útra kelésekkor az emberi középszer. Családos ember nem hagyja ott a hegy miatt gyermekét, feleségét, nem teszi ki állandó idegeskedésnek szeretteit, barátait. Pedig eredendően mindannyiunkban ott volt a csúcstámadó, a világmegváltó, a székely, aki a magasba tör. Legtöbbünkben valahol elkallódott ez a mindennapi hős. A kilátó, ahonnan nagyon messze látni, és ahol fölöttünk már csak az Isten, ma egészen merész álmainkban bukkan fel csupán. Vagy olyankor, amikor valaki mellőlünk útra kel, hogy megvalósítsa a mi álmunkat is.