Mikor az öregek meghaltak, az édesanya a távolabbi városban kapott alkalmi munkákból tartotta fenn a családot.

A fiú így egész nap a faluban kószált iskolaidő után. Ismert minden embert, állatot, sőt, még a fákat, a köveket is. Édesanyja egyre nehezebben jutott munkához, míg végül egy nap meghozta döntését: külföldre megy dolgozni, hogy fiának jobb jövőt kínálhasson.

Így került Menyhért egy háromszéki város iskolapadjába. A pótmama a nagynéni lett, akinek már voltak gyermekei. Az unokatestvérek nem örültek a vetélytársnak, a fiú meg nehezen barátkozott a gondolattal, hogy nem egyedüli gyerek.

A nagy szabadságból, a barátságos környezetből egy teljesen idegen helyre jutott. Madárfütty helyett kocsidudálásra ébredt, rohanni kellett, olvasni, írni, számolni, és még kedves szót is ritkán kapott.

Egy darabig próbált megbirkózni a helyzettel, de aztán feladta, csak ült és nézett nagyra kerekedett szemmel, mint ki idegen bolygóról érkezett. Ábrándjaiban mindig a faluja rétjeit járta, így hát nem is csoda, hogy nemrég majdnem elütötte egy autó. Beszéde zavarossá vált, magánya kínzóvá, míg egy napon a kétségbeesett nagynéni orvoshoz futott vele.

,,Egy kis baj van az idegeivel" — hangzott a megállapítás, és azóta még jobban megnyirbálták a szabadságát, nehogy egyedül járván baja essék.

Eddig a történet. A kisdiák holtvágányra jutott, és most már beletörődött mindenbe.

Mint mindig és mindenütt, itt is lehet a hibást keresni, de mindenkinek van ,,alibije". A nagynéni csak meg akarta óvni a bajtól, az unokatestvérek csak a magukét féltették, az orvos csak a tünetek alapján döntött, a szülőnek biztosítania kell a megélhetést, a kormány meg nem felelhet egy egyénért... Az összefüggésekre senki nem volt kíváncsi, hiszen ő nem felelhet mindenért, hiszen őt egy konkrét dologért fizetik, a szólásmondással élve: ,,mosta kezét, mint Pilátus".

Így indulhatott el egy vidám, életképes gyerek egy olyan úton, amelynek végén a kiégett idegroncsok gyülekeznek, akiket már mindenki észrevesz, és akiket néhányan meg is akarnak menteni.

Hogy mit lehetne tenni? Csökkenteni a sokkhatást, figyelni az árnyalatokra. A nagynéninek bizalmat sugározni, és türelmet a kisfiú felé, az orvosnak rájönni, hogy a megoldás keresése a pszichológus hatáskörébe tartozik, a gyerekeknek meg bátorítani a társukat.

El tudnám képzelni, hogy otthon és az iskolában olyan témák kerüljenek előtérbe, amelyekben jártas egy falusi gyerek, hogy javítaná az önértékelését, s kivívja társai elismerését.

Azt sem tartanám kizártnak, hogy az illetékes állami intézmények, nonprofit szervezetek tegyenek ez ügyben, összefogva. Nem csak egy csángó vagy roma gyerek sorsa ez — országszerte egyre több magyar és román gyerek is hasonló problémákkal küzd.