Ahonnan kis idő múltán már nem jött le többé senki sem. Társaim gyanút fogtak, nem hittek Judea ezredes rókaszavainak, miszerint "ha egyszer a teherautó elmegy, többé nem jön vissza". Nagy és fölöttébb gyanús buzgalmában azt sem gondolta meg, hogy 79 személyt s a melléjük, védelmükre állított katonák csapatát az a 30–35 személy befogadására alkalmas gépkocsi egyszerre el sem szállíthatná. De csak mondta a magáét a padlásfeljárat tövéből, vérszomjas "gyermekecskéinek" sűrűjéből.
Később így szólt hozzám a tábornok:
– Nehéz lesz a háborgó tömeget lecsillapítani.
– Pláne, hogy meg sem kísérli senki – mondtam, miközben újabb gyanúm támadt ennek az embernek kiléte-miléte felől.
Korábban barátságosnak tűnő vonásai most a kedélyes alamusziság jeleiként árulkodtak pudvás jelleméről. A figyelmes szemlélőben ilyen kérdés támadt: egyáltalán férfi-e? Abból, ahogyan "megmentésünket" a megye legfőbb embereként intézte, csak példátlan tehetetlensége és gyávasága derült ki. Ez minden, csak nem tábornok, vélhettük. Egy nadrágot öltött aggmenházi szakácsné, aki ál­lamhatalmi funkciót nyert az országos szerencsejátékban. Rendkívüli szellemi alultápláltságának újabb jeleként így szólt hozzám:
– Mit szólna ön ahhoz, ha úgy vezetnők ki innen magukat, mint akik le vannak tartóztatva? És megbilincselve.
– Én? Mi?
– Igen.
– Szó sem lehet róla! – mondtam fölháborodva.
– Kérem... – a tábornok vállat vont, mint akinek mindegy, mi történik, miután a tervét elvetettem.
Holott ez a terv része volt a pogromszervezők taktikai ravaszkodásainak. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy mit írtak volna később a helyi szócsövükben:
"Marosvásárhely magyarjai összeesküdtek a román állam területi épsége ellen!"
"Az összeesküvők mesterkedéseit elunták a Görgény-völgyi román parasztok. Bevonultak a városba a hazát megmenteni."
"Az összeesküvés főkolomposai az udéméristák (RMDSZ-esek) voltak."
"Március 19-én este letartóztatták őket. Bilincsbe verten próbálták néhányukat elszállítani a rendőrségre, de sajnos a jogosan fölháborodott hazafias tömeget az önbíráskodásban már nem lehetett megakadályozni. Erdély elszakításának kezdeményezőit agyonverték."
A tábornok csalódottan vette tudomásul, hogy nem nézheti végig az összeesküvők helyszíni fölkoncolását. A bilincs ugyanis bűnünk letagadhatatlan jele lett volna, és egyúttal bátorítás az önbíráskodásra. De más tervük is volt a pogromszervezőknek. Újabb elismeréssel mondom: változatokban gondolkodtak. Egyik változat így szólt: "Legjobb megoldás az lenne, ha azt a látszatot sikerül megteremtenünk, miszerint Sütőt saját emberei, »cinkostársai« verték agyon, mivel súlyos ellentét támadt köztük a padláson. A legtöbben ugyanis nem akarták őt követni a bizonytalan kimenetelű távozásban." A fasiszta román újságok utólagos hazugságai a történtekről minden bizonnyal előzetes tervek, változatok árulkodó jelei voltak. Az sem véletlen, hogy a tábornok meg az ezredes, testi épségünk "garantálói" épp azokban a percekben "voltak kénytelenek másfelé figyelni", egyébbel foglalkozni, mikor engem, tőlük néhány méternyire, leütöttek. A főügyészhez írott, orcátlanul hazudozó följelentésében Scrieciu tábornok nem csupán azt állítja, hogy a Bolyai téren románellenes, uszító beszédet tartottam, hanem azt is, hogy fogalma sincs, miként sérülhettem meg. Semmit nem látott, nem hallott a történtekről. Cinkosa pedig, az ezredes, miután több ízben is ultimátumszerűleg szólított föl engem a távozásra, a személyéhez méltó újságokban azt veti a szememre, hogy nem hallgattam rá, így vesztembe rohantam.
Az értelmetlen várakozásban már azon is gondolkodni kezdtem: miként lehetne visszajutni a padlásra? A vérszomjas tömeg a boltozatos kapunak mindkét végében erősödő morajjal türelmetlenkedett. Valaki, mintha gondolataimban olvasott volna, így szólt: "Mindjárt fölgyújtják az épületet." Kirendelhették volna a tűzoltókat is. Nem tették.
Leültem a kőlépcsőre. Zúgó-zakatoló fejemet a karomon nyugtatva próbáltam a helyzetünket újból számba venni. Képzeletem odavarázsolt egy kisebb páncélautót, szakasznyi fegyveres katonát is, akik megvédelmeznének. Szállító járművel be lehetett volna farolni a kapu alá is. Odakint a ponyvás teherautót máris körülfogták; az őrjöngő tömeg fel is boríthatja. Odafentről pedig a lángok közül nincs hová ugrani. (...)
Nem! A padlásra vissza nem szabad menni! Hanem csak kifelé! Bár az sem lehetséges. Önkívületben nyáladzik már a kínrímes jelszavakat üvöltő tömeg.
Meghalunk, harcolunk, ám Erdélyt oda nem adjuk!
Bozgorok, ne feledjétek! Ez az ország nem a tiétek!
Ha Udvarhely ma még székely, román lesz az, semmi kétely!
Hej, te bozgor, ne feledd! Egyetlen nép sincs veled!
Tőkés László, jegyezd meg, elevenen nyúzunk meg!
Mi vagyunk az őslakók, ki veletek, magyarok!
Kétoldalt egymás kezét fogták a katonák. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske! Ennyit ért az. De köztük üres volt a teherautóhoz vezető útszakasz. Valaki szólt: menni kell. Vagyis lehet!
Aztán csönd lett, nagy csönd. A Bolyai téren is, a hátsó bejáratnál is. Nem isteni sugallatra történt. Valakik ezt is intézték.
Hárman, négyen indultunk a teherautó felé? Nem tudom. Arra emlékszem, hogy amikor kiléptem a járdára, amelyet erős villanyégő világított meg, a tömeg diadalordítása fogadott. Mint amikor kedvenc csapata gólt rúg bajnoksági futballmérkőzésen. Valaki, mintegy jelt adván a gyilkosoknak, azt kiáltotta:
– Bătrînul! Az öreg!
A jeladásra következő szavakat már nem hallottam, de szem- és fültanúk vallják, hogy a kapu sarkában álló, korábbi sovén uszításairól közismert katonatiszt ezt mondta pribékjeinek:
– Itt vannak! Vegyétek őket kezelésbe!
Valaki jobbról husánggal vagy fémtárggyal sújtott le rám. Iszonyatos tarkóütés volt. A járdára zuhantam. Talán fél percig tartó tudatvesztés után kezdtem újból érzékelni, hogy mi történik velem. A tehergépkocsi mögött térdre esetten, annak túl magasan fekvő platójába kapaszkodva próbáltam fölemelkedni. Aztán újabb semmi és sötétség, majd annak zavaros emléke, hogy vadul tülekedő emberi tömeg szorításában azt kiáltozom románul: "Miért gyilkoltok meg, jóemberek?" "De ce mă omorîţi, oameni buni?" Közvetlen közelemben valaki mély, erős hangon mintha ezt kiáltotta volna: "Mit csináltok? Meg vagytok őrülve?"
Halvány emlékem maradt arról is, hogy a teherautó tetőponyváját, akár egy vászonfüggönyt, láthatatlan kezek széthúzták, leszaggatták.
Hogy több fényt kapjanak a gyilkoláshoz?
Hogy egyszerre minél többen ugrálhassanak föl a gépkocsira.
Vízbe esettek vad tülekedése egy mentőcsónak körül. Kharón ladikjának ostroma a tudatlanok és agyavesztettek éjszakáján. Omen! A horrorfilm Antikrisztussal, emberi szemet kiszaggató ragadozó madarakkal, széles pofájú kutyákkal. Egy titokzatos temető kerítése mögött ugattak vadul a sátán fekete kutyái.
Mi mindent halmoz ilyenkor egymásra a riadt emlékezet! Talán épp riadtságában őriz meg valóságos állapotukból kibillent képeket. Szélfútta nádasban nádszálként hajladoztam ott magam is, miközben azon a bariton hangon föl-fölkiáltott valaki: "Őrül­tek! Megőrültetek?" Pedig akkor már nem hajladozhattam. A letiport nádszál állapotában voltam. A padlón feküdtem.
Bostoni, sikertelen szemműtétem után, Ame­ri­kából hazakerülve fölkeresett otthonunkban egy ka­tona, aki azon az estén a közelemben tartózkodott. Nevét még nem tehetem közzé; a pogromvezető maffia mindenkire lecsap, akinek vallomásától, tanúskodásától tartania kell. A katona, aki szem­tanúja volt a teherautóra fölugráló falka vérengzésének, a következőket mondotta: amikor en­gem számára ismeretlen személyek eszméletlen állapotban a teherautó platójára földobtak, arcom a bal szememből patakzó vértől fölismerhetetlen volt. Így tehát ő nem látott engem álltomban, kiáltásomat sem hallhatta, hiszen a padlón feküdve csak fokozatosan elhaló hörgés hagyta el a torkomat.
Ilyen állapotban rohantak meg újból a támadók, és kezdtek el bottal, fejszével ütlegelni és rugdosni. Ekkor törött el négy bordám, repedt meg arc- és homlokcsontom; ütlegelés vagy bakancstaposás következménye volt bal kezem összeroncsolása is. A katona, látván, hogy a gyilkosokat senki sem próbálja ténykedésükben megakadályozni, odakiáltott társainak, akik a teherautó közelében bámészkodtak:
– Gyertek már föl! Nem látjátok, mi történik itten?
Azzal fölém hajolt, hogy védeni próbáljon.
Ekkor őt is ütlegelni kezdték, meg félrelökdösni, hogy engem darabokra szaggathassanak. Fejsze, dorong, kés és lánc után ekkor kezdték "bevetni" az új fegyvert is: a kénsavas rongylabdákat. Ké­szítőik ezeket vakításra szánták, de még mielőtt a szemem közé nyomkodták volna, a kiskatonák lelökdösték őket. Életem megmentőjének is szerencséje volt; a kénsav csak ruházatán égetett jókora lyukakat. Érthetetlen volt, hogy a kormánynál ülő gépkocsivezető miért nem indít, mire várakozik.
A katona rákiáltott:
– Indíts már, az isten szerelmére! Mindjárt meghal itt az öreg!
Ezt fölemlegetve, szelíd mosollyal hozzátette még:
– Ugye, nem haragszik, András bácsi, hogy így mondtam? Meghal az öreg.
– Az igazság nem lehet sértő – mondtam, majd azután, hogy ugyancsak rokonszenves feleségével távozott, bántam magamban, hogy köszönő szavaim bizony soványak voltak a szívemet, egész lényemet betöltő hálám kifejezésére.
Aztán végre elindult a kocsi. A gyilkosok részint leugráltak önszántukból, másokat letaszigáltak a katonák. A tömeg belekapaszkodott a teherautóba, megpróbálta visszatartani. Mond­ják, hogy a felborítását is megkísérelték. Ami ezután történt, arról más alkalommal fogok beszámolni.
Mondandómat orvos barátaim, családtagjaim s a legnehezebb órákban segítségemre siető kollégák emlékezésével igyekszem majd hitelessé tenni. Ugyanis utólag kellett megállapítanom, hogy leütésem pillanatától kezdve másnap estefeléig gyakran kerültem öntudatlan állapotba. Kü­lönös változások, suhanások, süllyedések és látomások emlékfoszlányai gomolyognak az emlékezetemben. Ezeket viszont képtelen vagyok az említett huszonnégy órának bármelyik szakaszához igazítani.
Nem emlékszem, hogy miként kerültem Marosvásárhelyt a sürgősségi klinikára.
Azt sem tudom, hogy mikor hallottam a Styxen túli nádsuhogást, amelyből Éva hangja szállt felém: "A szeme! A szeme!" S mint hajdan álmomban, újra kezemben tartottam azt a fehér fejű madarat, amelyet az ifjúság vadászmohóságával lőttem meg a Duna-deltában. Dankasirály volt? Kacagó csér? Nem tudom, nem kacagott, de élt még; iszonyodva néztem, hogy a szeméből bíbor gyöngyszemek bugyognak a fehér tollazatára.
Áldom sorsomat, hogy elsősegélynyújtás végett áldozatkész, kitűnő orvosok kezére kerültem. Följegyzéseimben róluk is szólok majd.
Ám addig is nagy sietősen vetem papírra ama drámai nap befejeztéről szóló híradást. Szem- és fültanú szerint ez így szól: "Éppen hármasban csevegtünk, a két főtiszt meg én, amikor a homlokzat felőli ablaktól falfehéren odarohant egy, a rendőrségnél szolgáló kiskatona: Uram, Istenem! Vala­mennyit megölték. Addig ütötték őket, amíg még mozogtak!... Kétségbeesésével sikerült kivívnia Judea úr nemtetszését, aki az arcába nyúlva taszította odébb a hírhozót: Miket beszélsz, te ökör?!"
Az ezredes ingerültségén nincs mit csodálkozni. Halálom, halálunk megindoklását a pogromszervezők másként tervezték el. A kiskatona riadtsága és közlése egy sátáni önigazolás lehetőségét zavarta meg.
A Bolyai teret betöltő tömeg pedig szinte percek alatt csöndesedett el. A gyilkolás kéjes érzetét ernyedtség váltotta föl.
– Győztünk, hazamehetünk! – így szólhatott a vezérek utasítása.
A tömeg eloszlott, nyomában vér és csönd maradt a Bolyai téren.
Hetven és valahány társam pedig bántódás nélkül távozhatott a padlásról, a feldúlt és kirabolt székházból.
(folytatjuk)