Tudtuk, hogy a legkisebb királyfinak, a szegénylegénynek vagy leánynak sokszor át kell kelnie az üveghegyen, térdig le kell járnia a lábát, de ha a jó ügyért fáradozik, eléri célját.
Közben megtanultuk, hogy oda kell figyelni minden apró jelre, megadni a tiszteletet minden élőlénynek – az utunkba kerülő méhecskének, hangyának, komolyan kell venni azt, aki az ősi erőt, a varázserőt birtokolja, ha mégoly rusnya boszorkány is. Aztán megértettük, hogy sokszor semmi sem az, aminek látszik, hiszen a nyájas farkas éppen ellenünk tör, míg az irtóztató béka egy elvarázsolt királyfi, aki segítségünkre siet. Így együtt éltük meg az élet nagy kalandjait a mesehőssel. Bármikor el mertünk rugaszkodni a földtől, mertünk repülni és hinni abban, hogy sok csoda vár ránk még valahol.
Felnőtt korunkra megismerkedtünk a tudományokkal, megtudtuk, hogy minden élőlény sejtekből áll, az anyag molekulákból tevődik össze, a hatás és ellenhatás törvényét, az energia megmaradásáét, és elfelejtettük azt, amit a mesékből tanultunk. Lenéztük és sokszor kihasználtuk az állatokat, növényeket, örömmel sétáltunk be a farkas karmai közé, ha azt hatalomnak vagy pénznek hívták, nem vettük észre másokban a rejtett értékeket, lehetőségeket...
Elfelejtettük, hogy a célt sokszor csak tekervényes, nélkülözésekkel és lemondásokkal tűzdelt úton lehet elérni, és időnként azt is, hogy míg gyerekként megvetettük a csalókat, mi magunk meg hányszor váltunk azzá. A mesebeli aranyhaltól mind többet és többet kértünk, mint az öreg halász telhetetlen felesége, és végül persze csalódtunk, amikor nem teljesült minden vágyunk. Így lettünk aztán kétkedők, kiégettek, és bár már nem hiszünk benne, mégis várjuk mindig azt a csodát, ami anyagi jómódot és lelki elégtételt hoz számunkra.
Keressük hát meg gyereki énünket, azt a valamikori tiszta tekintetű lurkót, kislányt, aki tudott mindennek örülni, mindent és mindenkit szeretni, aki hitt a csodákban, és akkor a miénk lesz most is a feltámadás.