A valamikor mindenhatónak tartott hatalom ma nemzetközi bankok és erők támogatására szorul, és aki épp kormányoz, az egyik népszerűtlen megszorítást a másik után kénytelen meghozni.
Ezúttal nem firtatom a felelősség kérdését, egyetlen jelenségre szűkíteném a figyelmet. Kampány indult az adócsalás visszaszorítására, és ennek során annak képtelen méreteire is fény derült. Az adócsalók és korrupt köztisztviselők egymás kezére játszva juttatták oda az államot, ahol már valóban a part szakad. A közmondás, mely szerint kutyából nem lesz szalonna, ma a címben megfogalmazott módon is fogalmazható.
Mert milyen cinkosságoktól feszül hálózattá az adók befizetésének elmulasztása, hogyan alakult rendszerré az adóhatóság kicselezése?
Kellett hozzá az is, hogy az ellenőrzéssel megbízott illetékesek szemet hunyjanak a jelenség felett – s ebben szerintem nem csupán a mindent fonákjára fordító lekenyerezés gyakorlata, a megvesztegetés játszott szerepet, hanem egy hallgatólagosan elfogadott és követett politikai elv is. Magyarán: a rendszerváltás utáni politikai rezsimek azért is nézték el az adócsalást, mert a vállalkozói osztály újrasarjadását ezáltal is serkenteni kívánták. Beruházható tőkeforrást láttak benne. Az átmenet első két évtizedében ezért kerültek oly gyakran közös nevezőre a legális és törvénytelen jövedelmek, ezért nem disztingvált köztük az adóhatóság kellő módon. Eme állami lazasághoz, elnéző magatartáshoz aztán már természetszerűen társult a magánkorrupció, a pénzéhes hivatalnokok siserehada, amely mindig is úgy tudta, bére azért oly alacsony, mert abba hallgatólagosan beleszámították törvénytelenül szedhető jövedelmeit is.
Az állami befizetések jó hányadának a vállalkozói osztály által létrehozott új értékekből kellene származnia. Amíg a tőkés az állam vagy az alkalmazottak megkurtításával próbál haszonra szert tenni, ahelyett hogy jövedelmező üzletvezetésével érné el, addig e hibás körforgás csak koldusbotra juttathatja az államot és mindenki mást, akinek megélhetése tőle függ.