Apa sokat beszélt már nekem a kántáló falusi fiúkról, kik kettesével-hármasával járják be a falut, beállítanak minden jóravaló házhoz, ahol piros tojást remélhetnek. Elhadarnak egy-egy rigmust, megöntözik a leányokat, s egypár piros tojással továbbállnak. A leányok már húsvét szombatján festik a tojást pirosra, zöldre, kékre, legtöbb a piros. Az ügyesebbek még képeket is karcolnak a tojásra. Kis házikót vagy cifra virágos kaput, melyen két galamb turbékol. És karcolnak ékesebbnél ékesebb virágokat: tulipánt, rózsát, szegfűt. Az csak a boldog legény, ki ilyen szépen kipingált tojást kap. Dehogy törné fel! Megtartja emléknek.
– Úgy szeretném, ha hozzánk is eljönnének a kántáló fiúk – mondtam az apámnak.
– Vajon el mernek-e jönni?
– Miért ne mernének? – mondta az apa.
– De van-e piros tojás?
Biz az nem volt, de lett hamarosan. Mária nénémmel nekigyürkőztünk, s festettünk egy nagy kosárra valót. Könnyen megy: a piros festékes forró, meleg vízbe beleengedtük egyenként a fehér tojásokat, s pár perc múlva szép pirosan kerültek ki. És karcolánk rájuk szebbnél szebb figurákat. Mi kár, hogy nem látta Hollós tanár úr, aki oly keveset tart az én rajztudományomról: tudom, elámult volna a művészetemen. Későn feküdtünk le, s korán keltünk. Mert a falusi fiúk nem délfelé jönnek, mint a városi úrfiak. Ki-kifutottunk a verandára, s úgy lestük, jön-e már az első csapat. Na, végre! Jött három fiú, mind a háromnak pálca a kezében, bokrétás kalap a fején s tarisznya a nyakában. Lehettek tíz-tizenkét évesek. Beszaladtunk a házba, össze­csődítettük az egész családot, úgy vártuk a belépést. Kopogtattak illendően, a Szabad!-ra benyitottak, jó reggelt kívántak, aztán szépen sorba álltak, s kezdé az első, amint következik:
Gyönyörű a tavasz, mosolyog az élet,
Áldásokat mutat az arany kikelet.
Feltámadott Jézus, mondják az írások,
S vízöntő hétfőre buzognak források