Hogy én is legalább egy ördög lehessek, mint nővérem a csongoréstündés álomjátékban, ezt kívántam akkor. Csak nőnék meg mihamarabb! Legyen már végre saját színházbérletem, komoly iskolám nekem is, s még komolyabb előadásaink! És eljött az idő! Középiskolám. A Mikes Kelemen Líceum. Az osonós diákszínjátszás. A jelen idő. Az akkor és ott jelene, a táborok, fesztiválok és együttlétek öröme... Lassan húsz éve elmúlt már, de bennünk, régi osonósokban azóta is él a próbák mélysége, a közösség íze, az érzelmek ereje és az okos szavak békéje.
Nem csak a nagyobbak színjátszására vágytam akkor, cserfesként − Salamon András tanár bácsit akartam én is, hogy engem is, mint sok más nemzedéket, vigyen fel a Madarasi Hargitára, a Hét-létrához, az Egyes Kőhöz, és vigyen be a színházba is. Legyen, kire hallgatni. Legyen, ki önmagunkhoz hajlít majd bennünket is mulatságkor, s máskor is.
A rendet kívántam, tudom. És ezer kalandot.
Ma is eleven az első irodalomóra élménye. Ellent­mondtunk, majd újra felismertük a régi tanítások végtelen kegyelmét. Hogy kerestük, szaggattuk, követeltük a világot! Majd megkövettük, s újat teremtettünk. Tudtuk, hogy ha a hős nem cselekedhet, nincs értelme az életének. De az is lehet, értelmetlen bármilyen cselekedet, ha nem billenti helyre az önmagából kifordultat. És talán igaz, hogy a hamleti sírásók értik legjobban a titkokat, mert az ég és a föld lakói mindig arra vágynak, hogy rend legyen: rendszer. Ahol követhető a gondolat, ahol meglephetjük egymást tiszta felismeréseinkkel, ahol nem vagyunk kizáróak, sem bezárultak...
Ha az élet legfontosabb feladata annak továbbadása, én köszönöm, hogy van, mit továbbadnom. És jó az is, hogy akkor közösen, de mégis magunknak fogalmaztunk értéket, mostunk frissre szót, érzést.
Ez volt a lényeg, azt hiszem. Ezt kellett volna elmondanom a találkozáskor. És ezt köszönöm, ezért hálás a lelkem Salek bácsinak, tanítómnak, mert vele fedeztem fel, hogy az irodalom és a színház a világ megismerésének eszköze.

Prezsmer Boglárka