Nem indultunk túl korán locsolni, nem akartuk a lányokat, asszonyokat az ágyból előcibálni. Tíz órakor csengettünk az első "helyen". Nem voltak otthon. A második címen sem nyitottak ajtót. A harmadiknál sem jártunk szerencsével. Már-már azt hittük a gyerekekkel, eltévesztettük a hétfőt, rossz napon vágtunk neki. Aztán a negyedik családnál örömmel fogadtak. Mi locsoltunk, ők piros tojást adtak. Ahogy szokás, ahogy évek óta történik.
Az idei locsolás merőben különbözött a korábbiaktól. Csak találgatni lehet, sok helyen miért nem nyitottak ajtót a locsolók előtt. Kirándultak, álcázott magányba vonultak, mindegy, csak ne kelljen szembenézni a locsolókkal.
Sokan arra tippelnek, a pénztelenség miatt. Nincs lehetőség egy piros tojásra, szelet kalácsra. Én nem fogadnék erre. Inkább azt mondom, az emberek elkényelmesedtek, semmibe veszik a hagyományokat, közömbösek lettek. Ne zavarja senki szürke kis világukat, még húsvét hétfőjén se. Ne kelljen szóba állni szomszéddal, rokonnal, gyerekkel. Kényelmetlen reggeltől estig ünneplőruhában várni, néhány kedves szót szólni. Az ő dolguk.
Viszont el kell gondolkodni: ha ez így megy, néhány év múlva a locsolás már csak emlék lesz. Elvész még egy hagyomány, szegényebbek leszünk egy ősi szokással.
