Pogány imáknak sem divatja, sem keletje Sepsiszentgyörgyön. A gyalogos megkövezné azt, ki esőért könyörögne, s joggal, mert zuhogóban... hát, nem nagy élvezet végigmenni a városon. Különösképp a központon. Rövidke sétával bárki meggyőződhet. Induljunk, mondjuk, a Magmától. Az Erzsébet park felé nem ajánlatos, az átjáró egy nagy tócsa.
Visszafelé, a Kossuth Lajos utca sarkán már le lehet lépni a járdáról, épp csak túloldalt nehéz fellépni, a helyből távolugrás nem elég, nekifutással talán sikerül. Balra elindulni ismételten nem javallott, a Bodok Szálló parkolójába a betérő már nem tócsa, de pocsolya. Előre hát a piskótán. Ami amúgy jó találmány, épp az a lényege, hogy az egymás mellé illesztett elemek közt a víz elfolyhat. Kivéve, ha betonra rakták. Tehát lehet kerülgetni az újabb pocsolyákat, akad szép számmal belőlük. Az átkelés a Tamási Áron Színház felé viszonylag kalandmentes, darabon a piskótán is jól lehet közlekedni, a polgármesteri hivatal előtt viszont már nem csak a vizet kell kerülgetni, de a bokatörővé szétmállott betonelemeket is. Tájékozatlan gyalogos tehát gyorsan átkel a Csíki utca felőli járdára, s míg a könyvesbolt előtt vár az átkelésre, rögvest kap egy jó fröccsöt az utcába betérő, az ívet kissé tágan vevő autótól. Sokan anyáznak ilyenkor, más csak kicsavarja a nadrág szárát, s inkább visszatér a városháza felőli gyalogútra. Lába elé figyelve kerülgeti a pocsolyákat – ekkor a nyakába kapja a hidegzuhanyt. Ami a Sugás vendéglő tetejéről. Semmi gond, behúzódik a perem alá, a járda amúgy is egy nagy tócsa, a néhai posta felé szintúgy nem próbál átkelni, részint a zebra elején levő kacsaúsztató ijeszti el, részint a túloldali keskeny gyalogjárón a minden autó elszáguldásakor keletkező dagály. S ha ez idáig tócsákat kerülgetett, most már lagúnák sora következik, a Hungária Szálló előtt meg már tenger. Itt néhányan a szegélykőn egyensúlyozva próbálnak átevickélni, más az úttestet választja. A vasúti jegyiroda előtt újfent hideg zuhany, de ezt a régi szentgyörgyiek már ismerik, nagy ívben elkerülik. A Gróf Mikó Imre utcába térve ajánlatos átkelni, szárazon megúszható, a Bene-ház elé viszont akár kompot is lehetne állítani. A Gödri Ferenc utcai átjáró ismételten fröccsre és anyázásra okot adó, tovább viszont az eget kell kémlelni – no, nem azért, hogy múlik-e már az a fránya eső, hanem hogy a csatornából csepegő égi áldás ne a nyakba hulljon. Egyébként érdekes színfoltja a városnak ennek a Mikóval szembeni emeletes háznak az esővízcsatornája, zöldmezős beruházás – amennyiben a bádogalkalmatosságból kinövő burjánt ekként lehet minősíteni. A Péter Pista-sarok szintúgy jól ismert csöpögős hely, itt is a perem alatt közlekednek az emberek, míg a Coca Cola-szekrény miatt nem kényszerülnek kibújni alóla. A Lábas Ház előtt ritka az, aki néhány lépcsőfokot le, túloldalt fel, nagyobb esőben ugyanis lenn szabadtéri medence, fenn viszont csak kisebb pocsolyák, bár ha épp nincs parkoló autó az út szélén, a szegélykő melletti víz szintén fröccs. És aztán anyázás, ismerjük. Az új járdán tán megnyugodhat a járókelő, simának, s ezért pocsolyamentesnek tűnik – hát ez is csalódás, a vörös kőlapok egyik-másikát ugyancsak megviselte a tél, már ez sem magassarkúcipő-barát. Meg nem is ajánlott rajta közlekedni, előbb a ronggyá ázott zászlókból csepeg a nyakba a színes lé, aztán a Lósy-Schmidt Ede egykori szülőházának csatornájából, meg véget is ér időnap előtt a kövezés. Marad az aszfaltos bicikliút, a gyalogos ezt használja, a Kriza János sarkán aztán feladja az autómentes elképzelését, a vörös oszlopon úgysem maradt egyetlen eligazító tábla sem, minek hát ilyen flancokkal foglalkozni, intés, taxi, a ruhamosás többe kerül.
