– Milyen fizikai változások várnak idén Sepsiszentgyörgyre?
– Az év első három hónapjában a gázasokkal, villanyosokkal hangoltuk össze a munkálatokat. Rengeteg pályázatot nyertünk, viszont jónéhány utca felújítására bár megvan a pénzünk, idén mégsem tudjuk elkezdeni, mert meg kell várnunk, hogy a víz- és csatornahálózat felújítására elnyert nagy uniós pályázat beinduljon. Mivel az nagyon nagy összeg, hosszúak a közbeszerzési procedúrák, derűlátó forgatókönyv szerint valami­kor novemberben, decemberben tudunk szerződést kötni a kivitelezővel a vizes-csatornás programban, és természetesen az aszfaltozás előtt a föld alatti közművesítést kell elvégezni. Ettől függetlenül is rengeteg olyan utca van, amit az idén befejezünk, többek között a tavaly és idén csatornázott régi utcákat.
– A Borvíz utcában már tavaly kijelölték a telkeket a Gyere haza programban házat építeni szándékozó fiataloknak – azontúl semmi. Miért e lemaradás?
– Megrendeltük a terveket a villanyhálózatra, illetve szintén abba a negyvenmillió eurós uniós programba betettük a víz- és csatornahálózat kiépítését. Jövő tavasszal jutunk el oda, hogy közművesített lesz a Gyere haza-telek. Ami itt fontos: a városrendezési tervet is módosítjuk, voltak, akik kifogásolták, hogy oda ANL-s tömbházakat akarunk építeni, és az hogy fog kinézni. A tömbházaknak szánt területeket is ki fogjuk osztani fiataloknak. Igénylő van, azt várják a fiatalok is, hogy a finanszírozást a bankok elindítsák. Számomra nagy csalódás, hogy ebben a programban az elmúlt három évben nem sikerült előrelépni, de bízom benne, hogy ha bár tolódott is, végül jóra fordul, mert nem lesznek tömbházak.
– Újabb tömbházépítés egyelőre nem körvonalazódik, csak a csendőrlaktanya melletti, rendőrségi székhelynek szánt ingatlan átépítése a láthatáron.
– A belügyminiszter is aláírta a protokollumot, most készül a kormányhatározat, amint megszületik, a területet átadjuk az országos lakásügynökségnek, melynek három év alatt fel kellene építenie a kétszáz lakást, amiből száz az önkormányzaté lesz. Úgy érzem, ha a következő két-három évben még száz lakást tudunk a fiataloknak adni, azzal jelentős mértékben lefedjük az igényeket.
– A lakásigénylők listája még mindig négyszázon felüli.
– A lista hosszú, viszont azt is tudni kell, a kormány olyan rosszul határozta meg az állami alapokból épült lakások eladási feltételeit, hogy havonta, kéthavonta visszamondja egy-egy bérlő a lakást. Amit azonnal adunk is a következőnek. A Cigaretta utcában is dolgoznak már, központi forrást nem kaptunk rá, bár kértünk, és remélem, hogy sikerül még lobbiznunk, de addig is saját költségvetésből elindítottuk ott a munkálatokat, és szeretném, ha jövő nyárig befejeznénk. Nyilván, ha még lesz igény, területeket fogunk felszabadítani, már azonosítottunk egy nagyon jó telket a Csíki és az Oltmező út között, ahol szintén lehetne fiataloknak házhelyet osztani.
– Elképzelhető, hogy a város visszakap területet a lőtér elköltöztetésével?
– Azt hiszem, ez most már csak idő kérdése. Nem úgy működik a közigazgatás, hogy én írok egy kérést, elküldöm faxon Bukarestbe, aki megkapja, az meghatódik, hogy ezek a szentgyörgyiek vagy székelyföldiek valamit akarnak, és akkor gyorsan összedugják a fejüket, hogy miként lehetne pénzt adni rá, hanem kőkemény politikai lobbival, tárgyalásokkal idehozunk pénzeket máshonnan. Sokszor azt hozzuk ide, ami jár nekünk, bár azt is el kell mondani, hogy az elmúlt két és fél esztendőben többet hoztunk Háromszékre, Sepsi­szentgyörgyre, mint amennyi járt volna, azaz nem Románia pénzének az egy százalékát, hanem bő három százalékát.
– Az egy százalék a lakossági arányból adódik. De lehet úgy is nézni, hogy milyen a gazdasági beszállása Háromszéknek az országosba.
– Nem szállunk be három százalékkal az országos gazdaságba, az biztos, mi mindig azt mondjuk, hogy azért kell háromszor annyi, mint amennyi járna, mert ha ’89 előttről nem is beszélünk, de mondjuk ’90-től 2006-ig sokkal kevesebbet kaptunk, mint amennyi járt volna. Így próbáljuk bepótolni, de ezt csak addig tudjuk, ameddig ott vannak a minisztereink, az államtitkáraink.
– Sok esetben viszont nem elégséges, ha ott vannak minisztereink, államtitkáraink, lásd az utcanév-határozatok legújabb fejleményét.
– Az nem kormányzati, hanem jogi kérdés, amire azt tudom csak mondani, hogy bárhogy dönt majd a bíróság, és akárhányszor megtámadják, mi eggyel többször fogjuk elfogadni ezeket a határozatokat. Mert nekem meggyőződésem, hogy nem román civil szervezeteknek kell dönteniük arról, Sepsiszentgyörgyön legyen-e Petőfi Sándor utca vagy sem, hanem az önkormányzatnak. És én azt hiszem, a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot és a polgármestert sem vádolhatja ma senki azzal, hogy az utcanévvitával próbálja elterelni a figyelmet arról, hogy nem dolgoznak a városban.
– A fizikailag élhető városról áttérve a szellemileg élhető városra, az ilyen és az ehhez hasonló dolgok, a Mikó-ügy – nem biztos, hogy ezek túlzottan lelkesültté teszik a város polgárait.
– Fontosnak tartom a pozitív gondolkodást: el lehet veszíteni csatákat, a háborút kell megnyerni. Másrészről azt tapasztaltam az elmúlt három esztendőben, és talán ez az egyik legnagyobb sikerélményem, hogy a szentgyörgyi lakosság elkezdett közösségként viselkedni. Ez pont a Mikó kapcsán mutatkozott meg, amikor több ezren kivonultak az utcára, de más rendezvényeken is. És ez a legfontosabb, mert polgármesterek jönnek, mennek, de ha van egy erős közösség, akkor biztos, hogy ez a város jó úton fog menni a következőkben. Azt érzem, hogy az elmúlt években ez a közösség erősödött, összeforrott, büszkébb lett városára, jobban kiáll érdekében, ami azt jelenti, hogy a dolgok rendben vannak, függetlenül attól, hogy most egyik-másik hatóság milyen döntéseket hoz. Az határozza meg a mi erősségünket, hogy ha valami gond van, ki merünk-e menni akár az utcára is megvédeni a jogunkat, és elmondani, hogy nem értünk egyet.

Alakul a Mihai Viteazul tér új arca Fotó: Albert Levente

– A közösség összekovácsolódhat egy vesztes csata túlélésével, de mi lesz a politikai széthúzással? Hiszen lassan három ló fogja húzni egyetlen szekerünket.
– A politikai széthúzás biztos, hogy nem visz jó irányba. Ha valakiről el lehet mondani, hogy megpróbálta összekovácsolni a szétforgácsolt politikai erőket, akkor rólunk igen. 2007-ben is ezt támogattuk, amikor végül aztán nem sikerült Tőkés Lászlónak az RMDSZ-szel megegyeznie. Én hiszek abban, hogy mind helyi, mind országos szinten sikerül megtalálni azt a közös nevezőt, amivel előre tudunk menni. De nem hiszek abban, hogy az önkormányzati választásokon egymást le kell járatni, utána pedig össze kell fogni a parlamenti választásokra. Nem félek a versenytől, állok elébe annak is – ha egészséges, tisztességes, és nincsenek övön aluli ütések. Sajnos, azt tapasztaltam három évvel ezelőtt, hogy nem programokat ütköztettünk, nem a város jövőképéről beszéltünk az önkormányzati választásokon sem, hanem arról, hogyan lehet a másikat lejáratni. Ilyen jellegű versenyt nem szeretnék többet. Merthogy nem hiszem, hogy egy ilyen verseny után reálisan össze lehet fogni, és hitelessé tudjuk tenni az emberek szemében az összefogást.
– Ilyen övön alulinak tartotta annak idején a Háromszék fejlécének ellopását, kampánycélokra fordítását is?
– Nem az én és a szentgyörgyi RMDSZ-szervezet kampánystábjának ötlete volt, nem tartottam és most sem tartom szerencsésnek, meggyőződésem, többet ártott, mint használt.
– Az önkormányzatban megpróbálta-e az összefogást?
– Megpróbáltam, és megmondom őszintén, ha van valami, amit sajnálok, akkor sajnálom azt, hogy ez a vita elment odáig, hogy alpolgármester-leváltás meg egyebek. Sajnálom, mert rengeteg időt és energiát emésztettünk fel, viszont ma is úgy gondolom, hogy valaki nem viselkedhet úgy miközben kormányon van, mintha ellenzékben lenne. Én tényleg az építkezésben hiszek. Azt is elmondom, hogy az MPP-sek bizonyos kérdésekben való akadékoskodásai miatt a város összességében szerencsére nem veszített, mert egyetlen nagy projektünket sem tudták megakadályozni. Vi­szont olyan szempontból veszített, hogy azt az időnket, azt az energiánkat hasznosabb dolgokra lehetett volna fordítani.
– Politika, háború, sok minden felmerült, a legvégső háborúnak mikor érünk a végére? Az autonómiára gondolok, nyilván.
– Úgy érzem, hogy ez a folyamat, akár a lőtér ügye is, ma már visszafordíthatatlan. Persze, nagyon sokan nagyon türelmetlenek, én is az vagyok, nyilván, mindenki azt szeretné, hogy már holnap meglegyen a területi autonómia. Mi ezért dolgozunk, úgy gondolom, hogy ez a sok politikai vita a magyarok között nem tesz jót, és nem utolsósorban meg vagyok győződve arról, hogy fel kell készítenünk a magyar társadalmat is, a székelységet is az autonómiára. Mert nagyon sokat beszéltünk az elmúlt években róla, de sajnos sem a románoknak, sem a saját közösségünknek nem mondtuk el pontosan, mit jelent az autonómia. Nem mondtuk el azt, hogy milyen felelősséggel, mennyi munkával jár, és én hiszem, hogy jólétet fog hozni, de nem egyik napról a másikra. Elég jól ismerem Koszovót, jelenlegi miniszterelnöke volt az atyaúristen az elmúlt években, ő éjszaka lőtt, nappal tárgyalt, ment elöl, s mögötte ment egymillió ember. Most miniszterelnök lett, mert ugye megnyerték a háborút, nem csak autonómiájuk van, hanem saját országuk is, és most tüntetnek az albánok ellene, merthogy most már dolgozni kellene, felelősséget kellene vállalni, most már nem szerbeket kellene lőni, hanem építkezni kéne. Azt mondom, akkor vagyunk felelősek, ha egyrészt építjük az autonómiánkat, amit biztos, hogy meg fogunk kapni, hogy két év múlva, vagy tizenöt múlva, nyilván, nem mindegy a mi életünk szempontjából, viszont ez alatt a két vagy tizenöt év alatt fel kell készítenünk az embereket is, hogy az autonómia nem arról szól: egyik napról a másikra magasabbak lesznek a nyugdíjak, hanem arról, hogy nagyon erős és összetartó közösségre van szükség, addig is, de utána is, olyan közösségre, amely akar és tud építkezni és dolgozni.
– Miért olyan bizonyos benne, hogy meglesz az autonómia? Tud valamit, amit mi nem?
– Nem hiszem, hogy én többet tudnék, mint más, de úgy gondolom, hogy ez a politikusgeneráció...
– Politikus szájából egyre hiteltelenebbül hangzik az, hogy meglesz az autonómia.
– Jó, akkor nem politikusként beszélek erről, hanem civilként, mert a polgármester nem is politikus, tulajdonképpen civil, tehát én azt hiszem, hogy a mostani harmincas, negyvenes generáció már nem szocializálódott olyan nagy mértékben a kommunizmus alatt, hogy úgy féljen, ahogy akár a szüleink féltek, mert ezzel is kell számolni, de akár a mai húszas generáció ereje is olyan, hogy nem lehet visszafordítani ezt a folyamatot.
– A mai tizen-, huszonéves nemzedéket érdekli az autonómia?
– Lehet, nem olyan mértékben, mint kellene, de ezért is hibásak vagyunk mi, az idősebb generáció, mert lehet, nem tettünk meg mindent, hogy elmagyarázzuk, mit lehet nyerni, mit lehet veszíteni. És ez is mindannyiunk feladata, az egyházaink ott állnak mellettünk, de nem minden esetben érzem az értelmiségieket, a civileket mellettünk. Ez a másik gond: amíg mindent a politikusoktól várunk el, addig biztos, hogy nem lesz semmi. Az értelmiségnek, a civileknek ugyanakkora a szerepük, mint a politikusoknak. Nagyon kényelmes a pálya széléről beszólni, hogy nem úgy kéne focizni. De én úgy gondolom, hogy ezen a pályán, ami az autonómiáról szól, ott a helye a civilnek és az értelmiséginek is. És lehetőleg ugyanarra a kapura kell rúgni a labdát.